BEER FRIGYES VILMOS (Pozsony, 1691. január 4. – Pozsony, 1764. november 30.): iskolaigazgató, evangélikus lelkész, a nagy tudós, Bél Mátyás pályatársa.
LENGYEL BÉLA (Körösladány, 1844. január 4. – Budapest, 1913. márc 11.): kémikus, egyetemi tanár, az első korszerű magyar nyelvű vegyészeti tankönyv szerzője.
SÜMEGHY JÓZSEF (Csabrendek, 1892. január 4. – Budapest, 1955. november 11.): geológus, a föld és ásványtani tudományok doktora, a síkvidéki üledékek földtani térképezésének megújítója.
IFJ. LÓCZY LAJOS (Budapest, 1891. január 5. – Rio de Janeiro, 1980. június 9.) geológus, egyetemi tanár, a magyar szénhidrogén-mezők feltárásának kezdeményezője.
MAGYARY-KOSSA GYULA (Debrecen, 1865. január 8. – Keszthely, 1944. június 21.) a nemzetközileg elismert gyógyszer- és méregtan-szakértő, a magyar orvostörténet-írás megteremtője.
AUJESZKY ALADÁR (Pest, 1869. január 11. – Budapest, 1933. március 9.): mikrobiológus, főiskolai tanár, a kutyák veszettség elleni oltásának magyarországi bevezetője.
TANGL FERENC, (Pest, 1866. január 6. – Budapest, 1917. december 19.): fiziológus, egyetemi tanár, számos élettani kutatóeszköz, állatorvosi műszer megalkotója.
BATTHYÁNY IGNÁC, gróf (Németújvár, 1741. január 30. – Kolozsvár, 1798. november 17.): erdélyi római katolikus püspök, egyháztörténész, a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár alapítója.
BILKEI PAP LAJOS, (Mórágy, 1894. január 30. – Lisszabon, 1976. január 26.): balneológus, reumatológus, a Nemzetközi Reumaellenes Liga egykori főtitkára, Budapest fürdővárossá fejlesztésének első kezdeményezője.
PASZLAVSZKY JÓZSEF (Deregnyő, 1846. február 2. – Budapest, 1919. szeptember 21.): zoológus, pedagógus, véleményformáló tagja a XIX. század vége magyar tudóstársadalmának.
FRIVALDSZKY IMRE (Bacskó, 1799. február 6. – Jobbágyi, 1870. október 19.): zoológus, botanikus, balkáni utazó, a Természettudományi Társulat egyik alapítója.
PROSZT JÁNOS (Budapest, 1892. február 6. – Budapest, 1968. július 5.): vegyész, egyetemi tanár, a szilikonok előállításának, továbbá a polarográfiának ismert szakértője.
VARGA JÓZSEF (Budapest, 1891. február 8. – Budapest, 1956. december 28.): vegyészmérnök, műegyetemi tanár, miniszter, a kénhidrogén-effektus (Varga-effektus) felfedezője.
BITTERA GYULA (Nagyszalonta, 1893. február 9. – Budapest, 1970. október 21.) az illóolajgyártás és gyógynövénytermesztés külföldön is elismert szakembere.
BOLYAI FARKAS (Bolya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) a magyar matematika kiemelkedő személyisége, sokoldalú műszaki alkotó és drámaíró.
FEJÉR LIPÓT (Pécs, 1880. február 9. – Budapest, 1959. október 15.) matematikus. Fő kutatási területe az analízis volt. Publikációiban mindig az egyszerűségre, érthetőségre törekedett. A Fourier-sorok elméletén kívül foglalkozott függvényelmélettel, interpoláció elmélettel, a divergens sorokkal és a konstruktív függvényekkel.
CSIZMADIA ERNŐ (Beje, 1924. február 10. – Budapest, 1984. november 14.): agrárközgazdász, gazdaságpolitikai szakember, egyetemi professzor, szövetkezetelméleti szaktudós.
HABERLE KÁROLY KONSTANTIN KERESZTÉLY (Erfurt, 1764. február 11. – Pest, 1832. július 1.): botanikus, egyetemi tanár, a magyar növénytan rendszerének új alapokra helyezője.
EGYED LÁSZLÓ (Fogaras, 1914. február 12. – Budapest, 1970. július 11.): geofizikus, egyetemi tanár, a magyar űrkutatási és földmágnesességi vizsgálatok kezdeményezője és irányítója.
BRASSAI Sámuel (Torockó, 1800. február 13. – Kolozsvár, 1897. június 24.), sokoldalú erdélyi tudós, művelte a botanikát, mennyiségtant, nyelvtudományt, logikát, közgazdaságtant és pedagógiát. A különböző szakágakról általában elemi szintű tankönyveket, ismeretterjesztő műveket is írt.
BUCHBÖCK GUSZTÁV, (Pozsony, 1869. február 15. – Budapest, 1935. október 1.): kémikus, egyetemi tanár, a modern fizika egyeik legkorábbi magyarországi kutatója.
PATAKI SÁMUEL (Kolozsvár, 1765. február 16. – Kolozsvár, 1824. április 2.) egy régi erdélyi orvos-dinasztia legtekintélyesebb tagja, „Erdélyország protomedikusa”, azaz főorvosa,
PÉTER RÓZSA (Budapest, 1905. február 17. – Budapest, 1977. február 17.) a XX. századi magyar matematika nagy alakja, egyformán kiemelkedőt alkotott kutatóként, pedagógusként és egy világsikerű matematika-népszerűsítő könyv szerzőjeként.
SCHMIDT FERDINÁND JÓZSEF (Sopron, 1791. február 20. – Laibach, Ausztria, 1878. február 16.): rovartani kutató (entomológus), magyarországi barlangi rovarfajok felfedezője.
GEBHART XAVÉR FERENC (Paks, 1791. január 23. – Pest, 1869. október 27.): orvos, egyetemi tanár, az orvostudomány magyar nyelvű szakkifejezési kidolgozásának egyik kezdeményezője.
GRASTYÁN ENDRE (Őriszentpéter, 1924. február 25. – Pécs, 1988. június 17.): idegfiziológus, egyetemi tanár, különösen jelentősek a hippocampus működésével és a játék élettani és lélektani háttere foglalkozó kutatásai.
KELÉNYI B. OTTÓ (Budapest, 1897. február 25. – Ausztria, 1944): könyvtáros, bibliográfus, történész, a budapesti csillagvizsgálók történetének kutatója.
HULLAY JÓZSEF (Rimaszombat, 1921. február 27. – Debrecen, 1984. január 16.): idegsebész, egyetemi tanár, az epilepszia sebészeti gyógyításának kutatója.
BARÁTH ZOLTÁN (Pestújhely, 1924. március 1. – Nagykanizsa, 1982. október 2.): biológus, egyetemi tanár, a felhagyott szőlőkről készített növénytakaró-vizsgálatok kutatási koncepciójának kidolgozója.
VESZPRÉMY DEZSŐ (Sajószentandrás, 1871. március 1. – Szeged, 1924. május 24.): orvos, kórboncnok, egyetemi tanár, neves leukémiai és bakteriológiai kutató.
KRENNER JÓZSEF SÁNDOR (Buda, 1839. március 3. – Budapest, 1920. január 16.): mineralógus, műegyetemi tanár; az ifjú Eötvös Loránd nevelője, később több mint negyedszázadon át a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.
NOVOBÁTZKY KÁROLY (Temesvár, 1884. március 3. – Budapest, 1967. december 20.) fizikus, a magyarországi elméleti fizikaoktatás megszervezője, a relativitáselmélet és az elektromágneses tér elméletének kutatója.
BUDÓ ÁGOSTON (Budapest,1914. március 4. – Szeged, 1969. december 23.): fizikus, egyetemi tanár, széles körben ismert egyetemi fizika tankönyvek szerzője.
MARGÓ TIVADAR (Pest, 1816. március 5. – Pusztaszentlőrinc (ma Pestlőrinc), 1896. szeptember 5.): zoológus, egyetemi tanár, az első magyar darwinisták egyike, korának jelentős biológusa.
BERDE KÁROLY (Nagyenyed, 1891. március 6. – Budapest, 1971. július 4.): bőrgyógyász, egyetemi tanár, számos bőrgyógyászati kórkép önálló leírásának megszerkesztője.
BERDE ÁRON (Laborfalva, 1819. március 8. – Kolozsvár, 1892. január 25.): jogász, egyetemi tanár, az első jelentős magyar nyelvű meteorológiai és klimatológiai szakkönyv írója.
SZŐKEFALVY-NAGY ZOLTÁN (Kolozsvár, 1916. március 9. – Eger, 1980. november 8.): kémikus, főiskolai tanár, a hazai kémiatörténet feltárásának kezdeményezője.
MAREK JÓZSEF (Vágszerdahely, 1868. március 18. – Budapest, 1952. szeptember 7.) állatorvos, akadémikus, az állatgyógyászatban használatos klinikai diagnosztika című kézikönyv, valamint az Állatorvosi Belgyógyászat című munka nemzetközileg is elismert szerzője.
VÁMBÉRY ÁRMIN (Dunaszerdahely, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.) az iszlám kultúra és a keleti nyelvek világszerte elismert kutatója.
BÉL MÁTYÁS (Ocsova, 1684. március 24. – Pozsony, 1749. augusztus 29.) a XVIII. század magyar tudományos életének polihisztora, hazánk földrajztudományának megteremtője.
PETHE FERENC (Büdszentmihály, 1763. március 30. – Szilágysomlyó, 1832. február 22.) a magyar mezőgazdasági szakirodalom egyik megteremtője, a keszthelyi Georgikon tanára.
ZSIGMONDY RICHÁRD [Richard A. Zsigmondy] (Bécs, 1865. április 1. – Göttingen, 1929. szeptember 23.): Nobel-díjas kémikus, a kolloidkémia megalapítója és egyik legkiválóbb kutatója.
EMÁNUEL GYÖRGY (Versec, 1775. április 2. – ? [Oroszország], 1837. január 14.) hadvezér és az első Elbrusz-expedíció tagja, melynek sikeres megszervezéséért és végrehajtásáért Emánuelt az orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta.
KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR (Kőrös, 1784. április 4. – Darjeeling, 1842. április 11.) a magyarság ázsiai gyökereinek kutatója, az első tibeti nyelvtan és szótár szerzője.
SCHMIDT JÁNOS GYÖRGY (Pest, 1765. április 5. – Pest, 1837. ?) a pesti tudományegyetem jeles matematika tanára, piarista szerzetes, ő alapozta meg a reformkor számos jelentős mérnökének műszaki tudását.
HARKÁNYI BÉLA, báró (Pest, 1869. április 11. – Budapest, 1932. január 23.): csillagász, a magyar csillagászat nemzetközi kapcsolatainak egyik kiépítője.
BUGÁT PÁL (Gyöngyös, 1793. április 12. – Pest, 1865. július 9.) a pesti orvosegyetem elméleti orvostan tanára, az első magyar orvosi folyóirat alapítója, a magyar természettudományos nyelv egyik megújítója.
WINTERL JÓZSEF JAKAB (Steyr, Felső – Ausztria, 1739. április 15. – Pest, 1809. november 23.): osztrák származású orvos, vegyész és botanikus, a dualisztikus kémiai rendszer magyarországi meghonosítója.
EGERVÁRY JENŐ, (Debrecen, 1891. április 16. – Budapest, 1958. november 30.): matematikus, műegyetemi tanár. Nevéhez fűződik az ökonometria gráfelméleti tételének általánosítása, az ún. „magyar módszer” kidolgozása.
MIKOLA SÁNDOR (Péterhegy, 1871. április 16. – Nagykanizsa, 1945. október 1.) a budapesti fasori gimnázium híres tanára, tanítványai között olyan nagyságok is voltak, mint Wigner Jenő és Neumann János.
SZABÓ BÉLA, (Aknaszlatina, 1896. április 16. – Budapest, 1982. április 14.): műkertész, egyetemi tanár, a vadon termő gyümölcsök begyűjtésének és feldolgozásának magyarországi megszervezője, az alkoholmentes gyümölcslevek és üdítőitalok nagyüzemi méretű előállításának kezdeményezője.
CSILLAG PÁL (Budapest, 1896. április 17. – Budapest, 1944. december 24.): matematikus, az iskolateremtő, nagy hírű matematika-oktató Fejér Lipót tanítványi körének egyik tagja.
LŐRENTHEY IMRE ((Pest, 1867. április 17. – Nyírmada, 1917. augusztus 13.): paleontológus, geológus, egyetemi tanár, a pannóniai-pontusi képződmények névadó kutatója.
GYARMATI LÁSZLÓ (Balassagyarmat, 1921. április 18. – Madrid, 1980. szeptember 1.): gyógyszerész, egyetemi tanár, új eljárások kidolgozója a gyógyszerek felszívódásának vizsgálatára.
MENTOVICH FERENC, (Nagydebrek, 1819. április 19. – Marosvásárhely, 1879. december 15.): költő, természettudós, szabadszellemű, filozofikus-világnézeti könyvek szerzője.
BELÁK SÁNDOR (Enying, 1919. április 20. – Keszthely, 1978. december 27.): mezőgazdász, egyetemi tanár, a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságú területek hasznosításának kutatója.
TESSEDIK SÁMUEL, (Alberti, 1742. április 20. – Szarvas, 1820. december 27.): evangélikus lelkész, író, pedagógus, az alföldi mezőgazdaság gyakorlati fejlesztője, a lucerna magyarországi meghonosítója.
BÁRÁNY RÓBERT [Robert Bárány] (Bécs, 1876. április 22. – Uppsala, 1936. április 8.): orvos, 1914-ben orvosi Nobel-díjat kapott a belső fülben lévő egyensúlyszerv fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkájáért. Ezt az élettani reflexmechanizmust Bárány-féle kalorikus reakciónak nevezik.
BEKE MANÓ (Pápa, 1862. április 24. – Budapest, 1946. június 27.) a magyarországi matematikaoktatás megreformálója, a nők egyetemi hallgatói jogainak szószólója.
LOKSA IMRE (Budapest, 1923. április 24. – Budapest, 1992. június 21.) zoológus kutató, fő kutatási területe az alsóbbrendű rovarok és a pókok rendszertana és társulástana.
AZARY ÁKOS (Verbiás, 1850. április 27. – Szob, 1888. július 20.) orvosdoktor, számos állatvizsgálati- és gyógyászati eljárást elsőként alkalmazott. Az állatorvosi oktatás európai szintre emelésében döntő szerepe volt.
TIHANYI KÁLMÁN (Üzbég, 1897. április 28. – Budapest, 1947. február 26.) fizikus, villamosmérnök, a televíziós képcső kikísérletezője, a töltésfelhalmozás elvének kidolgozója.
LAMBRECHT KÁLMÁN, (Pancsova, 1889. május 1. – Pécs, 1936, január 7.): paleontológus, ornitológus, etnográfus, az őslénytan modern biológiai irányának világviszonylatban is kiváló képviselője.
Az ősi magyar hitvilág kutatója, Diószegi Vilmos (Budapest, 1923. május 2. – Budapest, 1972. július 22.) 1947-től dolgozott etnográfusként a Néprajzi Múzeumban. 1963-tól az MTA kutatócsoportjának tagja, majd osztályvezetője lett. Több kutatóutat tett az ázsiai nomád népek között; főként a sámánok és a régi magyar hitvilág foglalkoztatta, ezen belül az ősmagyarság természetszemlélete.
MIHÁLTZ ISTVÁN, (Árpástó, 1897. május 9. – Szeged, 1964. márc, 16.): geológus, egyetemi tanár, az Alföldre vonatkozó földtani összegzés megszerkesztője.
WESZELSZKY GYULA, (Szlatina, 1872. május 10. – Budapest, 1940. június 20.): kémikus, gyógyszerész, radiológus, a radioaktív sugárzás gyógyhatásának kutatója.
JERNEY JÁNOS (Dorozsma, 1800. május 12. – Pest, 1855. december 24.) őshazakutató, önképzéssel tanult nyelveket és végzett levéltári kutatásokat a magyarok őstörténetére vonatkozóan. 1844-ben Keletre utazott, Moldvában régészeti kutatásokat végzett, majd bejárta a Fekete-tenger és az Azovi-tenger mellékét a Don torkolatáig.
RÓNAY JÁNOS JÁCINT (Székesfehérvár, 1814. május 13. – Pozsony, 1889. április 17.) teológusi és bölcsészdoktor, a darwinizmus egyik első hazai népszerűsítője.
HELL MIKSA (Selmecbánya, 1720. május 15. – Bécs, 1792. április 14.) a XVIII. század egyik legképzettebb csillagásza, több magyarországi csillagvizsgáló alapítója.
VÁLLAS ANTAL (Pest, 1809. május 18. – New Orleans, 1869. július 20.) a XIX. század Amerikában is népszerű, sokoldalú tudósa, az egyik első magyar fényképkészítő.
FRANCÉ REZSŐ – Raoul Francé, (Bécs, 1874. május 20. – Budapest, 1943. október 3.): biológus, botanikus, közismert és népszerű szakmai könyvek szerzője.
RAKUSZ GYULA, (Máriahuta, 1896. május 21. – Budapest, 1932. január 3.): geológus, Magyarország részletes földtani feltérképezésének egyik kezdeményezője, a Villányi-hegység monográfiájának elkészítője.
OLÁH GYÖRGY [George A. Olah] (Budapest, 1920. május 22.): vegyészmérnök, legfontosabb eredménye az 1994-évi kémiai Nobel-díjjal jutalmazott „hozzájárulása a karbokationok kémiájához”.
DIENES VALÉRIA (Szekszárd, 1879. május 25. – Budapest, 1978. június 8.), az egyik első egyetemi diplomás magyar nő, a sokoldalú tehetség, Bergson, Descartes, Berkeley, Teilhard de Chardin műveit ültette át magyarra; a filozófiai nyelv fejlesztéséért Baumgarten-díjat kapott.
CHOLNOKY LÁSZLÓ, (Ozora, 1899. május 29. – Pécs, 1967. június 12.): vegyész és gyógyszerész, a karotinoidok kutatója, kromatográfiás módszer egyik első alkalmazója.
CHERNEL ISTVÁN (Kőszeg, 1865. május 31. – Köszeg, 1922. február 21.) a magyarországi madártani kutatások kiváló művelője és a sísport hazai népszerűsítője.
ANTONIO GIOVANNI SCOPOLI (Cavalese, Tirol, 1723. június 3. – Pavia, 1788. május 8.) a magyarországi bányászat és kohászat terén elévülhetetlen érdemeket szerzett orvos, botanikus, mineralógus és kémikus.
FARKAS GÉZA (Budapest, 1872. június 9. – Budapest, 1934. szeptember 13.): fiziológus, egyetemi tanár, a táplálkozás- és élettan, valamint az élettani érzékelés kutatója.
BACSÁK GYÖRGY (Pozsony, 1870. június 15. – Fonyód-Bélatelep, 1970. március 4.) festőművész, a föld- és ásványtani tudományok doktora, az égi mechanika és a jégkorszak közötti összefüggés kutatója.
Korányi Sándor (Pest, 1866. június 18. – Budapest, 1944. április 12.) orvos, a vesebetegségek kiváló szakértője, a tbc elleni küzdelem egyik vezéralakja.
MARÓTHI GYÖRGY (Debrecen, 1715. június 18. – Debrecen, 1744. október 16.) a debreceni református Kollégium egyik legkiemelkedőbb tanára, több tudományágban is a felvilágosodás képviselője, a híres Kántus énekkar alapítója.
DUKA TIVADAR (Dukafalva, 1825. június 22. – Bournemouth (Anglia), 1908. május 5.) orvos, a Kőrösi Csoma-kutatás első nagy alakja, szabadságharc alatt Görgey titkára és hadsegédje.
FEJÉRVÁRY GÉZA GYULA, báró (Budapest, 1894. június 25. – Budapest, 1932. június 2.): báró Fejérváry Géza miniszterelnök unokája, zoológus, paleontológus, a magyar herpetológia (csúszómászókkal foglalkozó tudomány) jeles képviselője.
HERMAN OTTÓ (Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.) természettudós, az állattan, a néprajz, a nyelvészet, a régészet kiemelkedő kutatója.
(BÖLÖNI) MIKÓ BÉLA (Zalatna, 1843. július 1. – Pankota, 1912. június 23.) bányamérnök, a fizika első magyar nyelvű előadója, a bihari bauxit felfedezője.
MÜLLER FERENC JÓZSEF (Nagyszeben, 1740. július 1. – Bécs, 1825. október 12.) a magyarországi bányászat kiemelkedő művelője, a hazai ásványtan és földtan egyik első tudósa.
WARTHA VINCE, (Fiume, 1844. július 17. – Budapest, 1914. július 20.): kémikus, műegyetemi tanár, az eozin felfedezője, amellyel a pécsi Zsolnay-porcelángyárat világhírűvé tette.
NÁRAY-SZABÓ ISTVÁN, (Szombathely, 1899. július 20. – Budapest, 1972. szeptember 16.): fiziko-kémikus, egyetemi tanár, a szilikátok szerkezeti rendszertanának egyik kidolgozója.
MARTINOVICS IGNÁC (Pest, 1755. július 22. – Buda, 1795. május 20.) ferences szerzetes nemcsak szabadkőművesként, életét a vérpadon befejező jakobinus forradalmárként él a magyar történelem emlékezetében, hanem mint természettudós is.
BAY ZOLTÁN (Gyulavári, 1900. július 24. – Washington, 1992. október 4.) fizikus, a Műegyetem első atomfizika-professzora, sikeres Hold-radar kísérleteket végzett.
BORBÁS VINCE, (Ipolylitke, 1844. július 29. – Kolozsvár, 1905. július 7.): egyetemi tanár, a 19. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője.
RÓTH MÁRTON, (Késmárk, 1841. augusztus 3. – Igló, 1917. február 25.): iglói főgimnáziumi tanár, a Magas-Tátra korabeli turistamozgalmának kiemelkedő alakja.
VÍGH GYULA, (Mindszent, 1889. augusztus 9. – Budapest, 1958. szeptember 25.): geológus, paleontológus, számos magyar város vízellátásának vízföldtani feltérképezője.
KOCH SÁNDOR, (Kolozsvár, 1896. augusztus 16. – Szeged, 1983. május 25.): mineralógus, a föld- és ásványtani tudós, a hasznosítható elemek geokémiájának összefoglalója.
FORRÓ MAGDOLNA (Zsámbok, 1904. augusztus 21. – Evanston (USA), 1995. ?) , az első jelentős magyar fizikusnő, hazánkban először kezdett a kozmikus sugárzás kutatásával foglalkozni.
RUZITSKA BÉLA (Kolozsvár, 1867. augusztus 24. – (?), 1942. (?)): kémikus, élelmiszervegyészeti szakember, természetjáró, az erdélyi tudományos igényű természetjárás szervezője.
JENEY ENDRE (Radnót, 1891. augusztus 26. – Debrecen, 1970. augusztus 10.): patológus, higiénikus, mikrobiológus, egyetemi tanár, a bakteriológia, a környezet-egészségügy és a farmakológia szakértője.
TERLANDAY EMIL JÁNOS (Kinorány, 1866. augusztus 27. – Esztergom, 1915. április 11.): bencés tanár, termésszettudós, a barlangok és a kristályszerkezetek kutatója.
HORVÁTH ANTAL (Pécs, 1848. szeptember 4. – Pécs, 1912. augusztus 30.) ügyvéd, szőlész, szőlőnemesítő, nagy része volt a pécsi szőlőrekonstrukcióban, ezen a téren európai hírnévre tett szert.
HUTYRA FERENC (Szepeshely, 1860. szeptember6. – Budapest, 1934. december 22.) állatorvos, a belgyógyászat, járványtan, törvényszéki állatorvostan és hússzemle professzora.
SZÉNÁS GYÖRGY (Mátészalka, 1921. szeptember 15. – Bp., 1974. december 19.): geológus, geofizikus, c. egyetemi tanár, a föld- és ásványtani tudományok doktora.
KISS ÁRPÁD (Sárospatak, 1889. szeptember 16. – Szeged, 1968. november 10.): kémikus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1954), Kossuth-díjas (1955).
A Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1917-ben nyert orvosdoktori diplomát. Ezután hollandiai, németországi, angliai és amerikai egyetemeken dolgozott. 1928-ban hívta meg Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a szegedi egyetemre. Katedráját 1930-ban foglalta el, és folytatta korábban megkezdett kutatásait a biológiai oxidációs folyamatok mechanizmusával és az általa felfedezett C-vitaminnal kapcsolatban. 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott „a biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéséért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav-katalízis vonatkozásában”.
TÓTH MIKE MIHÁLY (Őr, 1838. szeptember 25. – Kalocsa, 1932. október 3.) jezsuita tanár, természettudós, az első magyar fényképezésről szóló könyv szerzője.
HANTKEN MIKSA (Jablonka, Szilézia, 1821. szeptember 26. – Budapest, 1893. június 26.): geológus és paleontológus, egyetemi tanár, az MTA levelező, majd rendes tagja.
DABIS LÁSZLÓ, Scheff (Rákospalota, 1891. október 1. – Budapest, 1956. október 20.): higiénikus, egyetemi tanár, az orvostudományok kandidátusa (1952), Kossuth-díjas (1956). A budapesti levegőszennyezési vizsgálatok megkezdésének kezdeményezője.
SÁRVÁRY PÁL (Piskolt, 1765. október 3. – Debrecen, 1846. december 19.) a debreceni Református Kollégium tanára és ott a magyar tanítási nyelv bevezetője, a szabadkézi rajz és geometria oktatását megalapozó művek szerzője.
ÉBER ERNŐ, (Budapest, 1874. október 9. – Budapest, 1968. szeptember 7.): állattenyésztő, agrárpolitikus, gazdaságtörténész. Az iskolatej-akció első megvalósítója.
KATONA MIHÁLY (Szatmárnémeti, 1764. október 9. – Búcs, 1822. május 9.): református lelkész, nemzetközi elismertségű földrajztudós, a kort foglalkoztató csillagászati kérdések legjelentősebb magyar szakértője.
HAAR ALFRÉD (Budapest, 1885. október 11. – Szeged, 1933. március 16.), a tudományágának számos területén maradandót alkotó, iskolát teremtő matematikus.
ANDERKÓ AURÉL, (Terep, 1869. október 14. – Budapest, 1940. június 2.): meteorológus, egyetemi tanár, a meteorológusok által széles körben ismert esőmérő szerkezet kidolgozója.
PANTOCSEK JÓZSEF (Nagyszombat, 1846. október 15. – Tavarnok, 1916. szeptember 4.): botanikus, mikropaleontológus, orvos, a mikrofotográfia első magyarországi alkalmazója.
JORDÁN KÁROLY, (Pest, 1871. december 16. – Budapest, 1959. december 24.): Kossuth-díjas matematikus, a valószínűségszámítás gyakorlati alkalmazásainak egyik legjelentősebb magyar kutatója..
ZEMPLÉN GYŐZŐ (Nagykanizsa, 1879. október 17. – Monte Doloro, 1916. július 29.) , az elméleti fizika egyik első magyarországi művelője, a lökéshullámok elméletének kidolgozója.
ALMÁSI BALOGH PÁL (Nagybarca, 1794. október 18. – Pest, 1867. szeptember 11.) orvos, akadémikus, tudományszervező, jeles közéleti személyiség, Széchenyi és Kossuth háziorvosa.
RHORER LÁSZLÓ, (Budapest, 1874. október 18. – Budapest, 1937. augusztus 25.): orvos, fizikus, röntgenológus, egyetemi tanár, a biofizika hazai előfutára.
PFEIFFER MIHÁLY (Késmárk, 1721. október 19. – Késmárk, 1809. november 7) orvosdoktor, Késmárk tiszti orvosa, a magyarországi indigógyártás kezdeményezője.
PÁLFY MÓRIC, (Bágyon, 1871. október 21. – Budapest, 1930. augusztus 16.): geológus, az egyik legkiválóbb magyar földtani térképező, az erdélyi hegységek erupciós és petrográfiai vizsgálatának, gyűrődési jelenségeinek kutatója.
DÉRI MIKSA (Bács, 1854. október 27. – Merano, 1938. március 3.), a zárt vasmagú transzformátor és a váltakozó áramú energia elosztó rendszer egyik feltalálója.
FEHÉR DÁNIEL (Tekepuszta, 1890. október 27. – Sopron, 1955. február 17.) erdőmérnök, növényfiziológus, a modern talajbiológia egyik nemzetközileg elismert megalapozója.
HAJTS LAJOS, (Igló, 1866. október 27. – Budapest, 1933. december 1.): geográfus, térképész, a katonai felmérés, terepábrázolás és a térképfelhasználás korszerű alkalmazásának neves oktatója.
CSIBA ISTVÁN (?1673. október 28. – Kassa, 1719. augusztus 9.) jezsuita tanár két érdekes természetrajzi munkája miatt fontos a magyar tudománytörténetben.
LIPPAI JÁNOS (Pozsony, 1606. november 1. – Trencsén-fürdő. 1660. június 2.) , az első magyar nyelvű tudományos kertészeti kézikönyvünk szerzője, gyümölcskutató.
SCHLESINGER LAJOS (Nagyszombat, 1864. november 1. – Giessen, (Németország), 1933. december 16.): matematikus, egyetemi tanár, matematikatörténész, Bolyai-kutató.
RADÓ SÁNDOR (Újpest, 1899. november 5. – Budapest, 1981. augusztus 20.): geográfus, térképész, akadémikus, és Dóra fedőnéven a szovjetek legendás mesterkémeinek egyike.
HERRMANN EMIL (Dognácska, 1840. november 13. – Budapest, 1925. április 22.), a bányagéptan tudós professzora, a bányászat terén a magyar műszaki nyelv egyik megteremtője.
WILCKENS HENRIK DÁVID (Wolfenbüttel, 1763. november 14. – Selmecbánya, 1832. május 25.), a magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtője, a híres selmeci Akadémia egyik alapítója.
PEKÁR DEZSŐ (Arad, 1873. november 17. – Budapest, 1953. július 4.). a gravitációs és mágneses földtani kutatások széles körű alkalmazója, Eötvös Loránd munkatársa.
WIGNER JENŐ (Budapest, 1902. november 17. – Princeton. N.J., 1995. január 4.) , az egyik legismertebb Nobel-díjas magyar származású tudós, fizikus, a világ első reaktormérnöke.
KÖLESÉRI SÁMUEL (Szendrő, 1663. november 18. – Nagyszeben, 1732. december 24.), Erdély kiemelkedő polihisztor tudósa, a karteziánus filozófia és a természettudományok képviselője, bányászati szakértő és orvosdoktor.
BOROS ÁDÁM (Budapest, 1900. november 19. – Budapest, 1973. január 2.) botanikus, gyógynövénykutató, a mohagyűjtés és -kutatás legnagyobb magyar szakértője.
THANHOFFER LAJOS (Nyírbátor, 1843. november 23. – Budapest, 1909. március 22.), az állatorvos tudomány kiemelkedő művelője, anatómus és szövettani kutató.
LÁNYI BÉLA (Szolnok, 1894. november 25. – Budapest, 1968. február 15.): kémikus, egyetemi tanár, a magyar timföld- és alumínium-gyártás elektrotechnikai kérdéseinek kutatója.
HOFMANN KÁROLY (Ruszkabánya, 1839. november 27. – Budapest, 1891. február 21.): geológus, műegyetemi tanár, a magyar földtani térképezés kiemelkedő alakja.
HŐGYES ENDRE (Hajdúszoboszló, 1847. november 30. – Budapest, 1906. szeptember 8.) orvos, bakteriológus, a magyarországi Pasteur Intézet alapítója, a veszettség elleni védőoltás elterjesztője.
CSÁSZÁR ELEMÉR (Gige, 1891. december 6. – Budapest, 1970. augusztus 7.): fizikus, egyetemi tanár, a sugárzásokkal kapcsolatos fizikai kísérletek kutatója és szakírója.
ENTZ FERENC, (Sümeg, 1805. december 6. – Promontor–Budafok, 1877. május 9.): orvos, szőlész, kertész, az első önálló hazai kertészképző intézmény megalapítója.
GOLDMARK PÉTER KÁROLY (Budapest, 1906. december 6. – Port Chester, 1977. december 7.), a színes televízió, a mikrobarázdás hanglemez és a képmagnó kifejlesztője.
NAGY KÁROLY, (Rév–Komárom, 1797. december 6. – Párizs, 1858. március 2.): matematikus, csillagász, közgazda és publicista, a méterrendszer magyarországi bevezetésének egyik kezdeményezője.
KORÁNYI FRIGYES (Nagykálló, 1827. december 10. – Budapest, 1913. május 19.), a mellkasi betegségek szakértője, a gyógyfürdők fejlesztésének szószólója, a tüdőbeteg-gondozó intézményrendszer kezdeményezője.
DARVAI MÓR, Móric, (Aszód, 1849. december 14. – Budapest, 1917. március 21.): tanár, író, ismert szépirodalmi és természettudományos művek szakfordítója.
HORÁNSZKY NÁNDOR (Budapest, 1899. december 11. – Budapest, 1976. november 30.): ideg- és elmegyógyász, orvostörténész, a magyar elmegyógyászat kialakulásának és történetének a feldolgozója.
BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR (Bölön, 1795. december 14. – Kolozsvár, 1842. február 3.), Észak-Amerika egyik korai magyar leírója, a reformkor kiemelkedő gondolkodója.
KARDOS LAJOS (Rákospalota, 1899. december 14. – London, 1985. július 12.): pszichológus, egyetemi tanár, a korszerű magyar pszichológusképzés egyik megteremtője.
BOLYAI JÁNOS (Kolozsvár, 1802. december 15. – Marosvásárhely, 1860. január 27.), a matematikatörténet egyik legnagyobb lángelméje, az abszolút geometria megalkotója.
KŐNIG GYULA (Győr, 1849. december 26. – Budapest, 1913. április 8.): matematikus, műegyetemi tanár, a halmazelméletben szereplő „Kőnig-féle egyenlőtlenség”-i szabály megalkotója.
BAKÓ GÁBOR, (Pest, 1871. december 22. – Szekszárd, 1948. május 23.): növényvédelmi szakember, entomológus, a szőlőmoly elleni védekezés egyik kidolgozója.
PAUER JÁNOS, (Andrásfalva, 1846. december 23. – Selmecbánya, 1904. december 21.): jogász, bányamérnök, a selmecbányai akadémia kiemelkedő oktatója, könyvtárosa.
PEREGI SÁNDOR, Schricker (Balatonbozsok, 1916. december 24. – Budapest, 1964. május 21.): kertész, a gyümölcsszüret gépesítési lehetőségeinek magyarországi kidolgozója.
KURLÄNDER IGNÁC, (Balassagyarmat, 1846. december 25. – Budapest, 1916. szeptember 2.): meteorológus, földmágnesesség-kutató, Magyarország első földmágnesességi felmérésének elkészítője.
BORN IGNÁC, (Gyulafehérvár, 1742. december 26. – Bécs, 1791. július 24.): mineralógus és geológus, első nemzetközi geológiai és bányászati kongresszus kezdeményezője.
HOLLÓSY JUSZTINIÁN ((Nagyszombat, 1819. december 26. – Celldömölk, 1900. január 24.): csillagász, bencés apát, népszerű 19. századi csillagászati könyvek szerzője.
KABAY JÁNOS ((Büdszentmihály, 1896. december 27. – Budapest, 1936. január 29.): gyógyszervegyész, alkaloidkutató, feltaláló, az Alkaloida Vegyészeti Gyár megalapítója szülőfalujában, a mai Tiszavasváriban.
NEUMANN JÁNOS (Budapest, 1903. december 28. – Washington, 1957. február 8.), matematikus, vegyészmérnök, századunk egyik legeredetibb matematikai gondolkodója, az elektronikus számítógépek egyik kifejlesztője.
DANCZA JÁNOS (1899. december 29. – 1985. október 16.) a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adatbázisában muzeológus, vezető régész titulussal szerepel, azonban rendkívül kacskaringós út vezetett számára idáig.
SCHEIBER VILMOS (Mór, 1889. december 30. – Budapest, 1979. január 2.) a végtagsebészet és az ortopédia egyik legjelentősebb hazai művelője volt. Nevéhez fűződik a modern lúdtalpbetétek magyarországi meghonosítása. Mintegy százezer műtétet végzett.
