A méhészkedés szakértője és szakírója, KOLTAY PÁL (Szarvas, 1896. április 8. – Szarvas, 1969. április 9.) képzettségére nézve tanár volt, egész életét Békésben töltötte, de a tanítás mellett aktívan foglalkozott a méhészkedés gyakorlati kérdéseivel. 1922-ben saját tapasztalataival bizonyította a vándorlásos méhészet előnyeit; 1935-ben szűkebb hazájában életre hívta az első vándoroltató méhészcsoportot. Számos szakkönyve jelent meg, például a Korszerű méhészkedés (1944), a Méhészeti ismeretek (1959; társszerzőkkel), illetve A méhészet zsebkönyve (1960).
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban, Magyar Életrajzi Lexikon)
Csokonai Vitéz Mihály: A méhekhez
Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
Repkedvén szerteszéjjel?
Mennyi sok munkával
És időjártával
Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,
Az ő szép szájára
Vénus sokat tetézett.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
Sehol, mint a tiétek.
Zümmög, ahogy elsuhan,
virágokra rázuhan.
Begyűjti a nektárport,
királynőjének hódol.
Minden este elszámol,
minden reggel elindul
napsütésben, szélesésben
minden nap csak robotol.
Ha meglátod egy virágon,
hozzá ne érj, kardja van,
beléd szúrja, inkább meghal.
Télen ő csak vegetál,
nyári napsütésre vár,
alszik bundában egy báb.
Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Engem az illatnak szédíte meg árja, csapongót,
S melyet nem sejték, a tövis éle megölt.
Egész világ nekem kínál
különb-különb mézeket
azonnyomban azzá válok
amit magamba veszek
titkos szelek elsodornak
vagyok szélben szalmaszál
porzanak a messzi rétek
üvegtestem arra száll
én vagyok a rét felett a
hajladozó hangaszál
egyik lábam Bornemisza
másik Salamon király.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
A méh
Tavasz beköszöntével, a téli nyugvás után szárnyra kelnek ismét a méhek. Elsőbben – még a nagyböjt idején – kitakarítják a kaptárt – ez a megtisztulásuk ideje, ahogy hajdanán mondták –, aztán felkészülnek az új ivadékok érkezésére, majd mikor már virágzik az erdő, mező, kirajzanak.
A méh háziasítása az I. e. 6–4. évezredben mehetett végbe, és a vadméhek lépeit már az előember is fosztogatta. A méhet nemcsak mézéért, hanem viaszáért is nagyra becsülték. A méhállam szervezettsége, a méhkirálynő herék és munkások fölötti „felsőbbrendűsége”, az a vélt képessége, hogy „szűzen” is korlátlanul ad életet újabb és újabb rovarnemzedékeknek, már a háziasítása előtti időben foglalkoztatta az embert.
Epheszoszban, a termékenységkultusz ókori központjában – itt telepedett le, és halt meg a legenda szerint Mária – az anyaistennőt „Nagy Méh” néven és alakban tisztelték. (Eleink is az anyaság szimbólumának tekinthették a méhanyát: ezt tanúsítja méh szavunk két jelentése, illetőleg a lép és méhlepény elnevezések közös eredete.) Később tavaszi istennők háziállata lett és Erósz (Cupido) attribútuma (a méhcsípés és Ámor nyila közt egy kedves antik rege von párhuzamot). A keresztény kalendárium is tavaszjelképnek tekinti. Patrik, József és Benedek a helyi naptárak „méheresztő” szentjei, a beregi ruszin nép az április 24-i Györgyöt is közéjük sorolta.
Arany János: A méh románca
(részlet)
Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.
Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne'kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.
El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.
