Az iszlám kultúra és a keleti nyelvek világszerte elismert kutatója, VÁMBÉRY ÁRMIN (Dunaszerdahely, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.) nehéz, nélkülözésekkel teli gyermekkor után, önerejéből végezte tanulmányait a pozsonyi evangélikus líceumban. Már ekkor elkezdett keleti nyelvekkel foglalkozni; ezzel párhuzamosan elsajátította a német, francia, angol, olasz, spanyol, dán és svéd nyelvet. Tudományos céljának a nyelvészeti kutatást tekintette. Eötvös József támogatásával kapott útlevelet, és 1857-ben elindult első keleti útjára, Törökországba. Hat évet töltött Konstantinápolyban, házitanítóként kereste kenyerét; itt kapta a Resid efendi nevet. 1858-ban jelent meg német-török szótára és rendszeresen küldött tudósításokat budapesti újságoknak. Elsajátította a török és a perzsa nyelvet, megismerte a keleti szokásokat. 1861-ben az Akadémia támogatásával indult második keleti útjára. Életét kockáztatva, álruhában, dervisnek öltözve csatlakozott egy mekkai zarándok-csoporthoz. 1500 km-es vándorútja során eljutott Buharába, Szamarkandba és Hívába is. 1864-ben tért vissza Pestre. A keleti nyelvek professzora lett; munkásságát külföldön is számon tartották és elismerték. Az angol királyi udvar politikai kérdésekben is kikérte tanácsát, a londoni Királyi Földrajzi Társaságban nagy sikerű előadásokat tartott, úti beszámolója angolul és németül is megjelent. Két legjelentősebb munkáját az MTA adta ki: A török faj ethnológiai és ethnographiai tekintetben címűt 1885-ben, A Nyugat kultúrája keleten-t 1906-ban.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)
Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.
Germanus Gyula: A félhold fakó fényében (részlet) [Vámbéry Ármin]
Hazatérve boszniai és hercegovinai kirándulásomról, beiratkoztam az egyetemre. Elhatároztam, hogy tanár leszek, mert ezen a pályán leginkább képezhetem ki magamat további tanulásra. A latin nyelvet és a történelmi szakot választottam, mert török nyelvi tudásommal, ha majd tökéletessé válik, a magyar történelem török hódoltsági korszakához adalékokat szolgáltathatok a török forrásokból. Az egyetem török tanára, a világhírű Vámbéry Ármin ekkor hetvenéves volt és nem szívesen foglalkozott a diákokkal, akik inkább autogramjáért vették fel tárgyát, semmint, hogy komolyan tanuljanak. Nem is járt be az egyetemre, hanem lakásán kellett felkeresnie annak, aki elég bátor volt ahhoz, hogy szeme elé kerüljön az akkori Anglia keleti tanácsadójának.
– Minek tanul maga keleti nyelveket? – szokta ezeknek a vakmerő vállalkozóknak mondani. – Lehet maga becsületes ember anélkül, hogy egy kukkot tudna törökül. Sőt! indexét aláírom, hiszen úgyis csak az a szándéka, de engem ne zavarjon!
Én is ezt a választ kaptam tőle, és forgott körülöttem a szoba. Nem vettem észre a falon elterülő gazdag könyvtárt, csak az alacsony termetű, magas homlokú, bicegő tudóst láttam, akit tudásszomja elvitt Timurlenk sírjához, az ismeretlen közép-ázsiai puszták vad, faragatlan nomádjai közé, s aki dervisruhája alatt egy magyar hős szívét hordta. Dadogva jelentettem be, hogy magamtól megtanultam törökül, de megakadtam a perzsa nyelvnél, pedig most már arabul is kellene tudnom. Apró, villogó szemével szúrósan nézett rám, aztán sántikálva íróasztalához ment, felvett egy török könyvet és elém tette:
– Olvassa!
Remegő hangon, de mindinkább nekibátorodva olvastam és fordítottam egy bekezdést a konstantinápolyi Hamidie kórház évi jelentéséből. Ez volt első vizsgám Vámbéry Ármin előtt.
– Jól van, öcsém – szólt barátságos hangon. – Adja ide az indexét, és csak reggel jöjjön hozzám, ne délután, amikor óráim hirdetve vannak, mert én akkor a Nemzeti Kaszinó könyvtárában vagyok. Itt van Szádi Gulisztánja, ezt olvassa el, ebből jól megtanul perzsául, s ha valamit nem ért, majd megmagyarázom.
Ezzel kezet szorított velem, a legboldogabb, de még mindig tanácstalan diákkal, akinek most előbb gyorsan angolul kellett megtanulnia, hogy a Gulisztán perzsa–angol szótárát használhassa.
Vámbéry egyénisége lenyűgöző volt. Nem könyvekből összeszedett, gyakran elavult adatok szürke anyagát hirdette a katedráról, hanem a saját törékeny teste fáradságos munkájával szerzett, izzó lelkén átszűrődő élő tudást csepegtette tanítványai szívébe. Mert nála a tudás szívügy volt, meggyőződés, harci eszköz, átélés és ihlet. Gondolatban most ismét, mint annyiszor életében, hálával és tisztelettel hajtom meg fejemet az ő emberi nagysága előtt. Lehettek tévedései a részletekben, de tudományos meglátását a magyar őstörténelemben, ma, jóval halála után, a más és tökéletesebb eszközökkel dolgozó utódok – gyakran be nem vallottan – igazolták.
