A magyarországi madártani kutatások kiváló művelője és a sísport hazai népszerűsítője, CHERNEL ISTVÁN (Kőszeg, 1865. május 31. – Köszeg, 1922. február 21.) szülei kívánságára jogot tanult és a közigazgatásban kezdte pályafutását, de a madártan már középiskolás korában olyannyira érdekelte, hogy kisdiákként kitanulta az állatpreparálást. 1887-es erdélyi tanulmányútján ismerkedett meg Hermann Ottóval és ez a találkozás sorsdöntőnek bizonyult: állását elhagyva végleg az ornitológiának szentelte életét, tudományos kutató lett. 1891-ben Norvégiába utazott, ahol a madártani és földrajzi megfigyelések mellett síelni is megtanult és hazatérte után ennek az ekkor nálunk még nem túl népszerű sportnak a lelkes propagátora lett. 1908-ban megszervezte a szombathelyi múzeum természetrajzi osztályát. 1916-ban, Hermann Ottó halála után őt nevezték ki utódjául a Madártani Intézet igazgatói székébe. Az ornitológia területén főműve a Magyarország madarai című háromkötetes könyv. Írt norvégiai utazásáról is, sőt, kiadta A lábszánkózás kézikönyvét.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990)
Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.
Chernel István: Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre
(részlet)
Európa déli részeiben, főleg a Földközi-, Fekete- és Kaspi-tenger mellékén honos, szintúgy Közép-Ázsiában, Afghanistánban és Kashmirban.
Magyarország délibb részein szintén gyakori, de nem mindenütt, hanem leginkább nagyobb folyóink mentén elterülő legelőkkel, rétekkel, fásrészletekkel, váltakozó síkságokon. Költözködő madár s meglehetősen későn érkezik hozzánk, az országos középnap szerint: május 12—13-án.
Ilyenkor egyes csapatok mindig sokkal északabbra látogatnak, mint fészkelő helyeik feküsznek s nemcsak Észak-Magyarországba, hanem egyesek Dániáig, Angolországig elkalandoznak. Legszívesebben magas partokkal bővelkedő helyeket szeret, melyek nyílt fekvésűek, itt-ott fásítottak s a hol, egyes bokorrészletek mellett, kimagasló fák is vannak. Itt a mezőkön, réteken álló egyes fák sudarában vagy oldalágain gyakran láthatjuk üldögélni, majd szárnyra kapni, hogy szép lenge csavarodások közben felemelkedjék a magasba vagy ívvonalban ereszkedjék le a virágok mézrablóihoz, a méhekhez, melyeket ügyesen kapkod el. Szép időben már kora reggel láthatjuk őket a magas levegőégben fecskemódra repkedni vagy csak hangjukat hallhatjuk, melyet messziről, magasból hoz a szellő füleinkbe. Sajátságos grügrü, grü, grü, pur purrr, prrr pru, prrr gyurug-gyurug szakadozottan ejtett s mégis folytonos bugyborékolás az, mely más madárhanggal alig téveszthető össze. Társaságban szoktak járni, de nem oly tömött seregekben, mint például a seregélyek, hanem lazán, megoszolva s bizonyos területen elszóródva. Este felé ismét visszarepülnek vízmosások, meredek szakadások partjaiban lévő fészkelő helyeikhez, hogy vadászati kirándulásuk fáradalmait kipihenjék. Alig van szebb, ragyóbb, s színpompásabb madarunk nálánál.
Chernel István: A LÁBSZÁNKÓ-VERSENYEKRŐL
(részlet)
A következőkben képét adom a múlt télen Mürzzuschhigbun, norvég minta szerint rendezett lábszánkó-verseny lefolyásának
...
Végre trombitajel szólal meg, a hegytetőn egyszerre mozogni kezdenek a fekete pontok, minden szem pusztán vagy távcsővel fölszerelve oda irányul, a zenekar pedig reázendít valami farsangi nótát. Még alig telt el egy másodpercz, mióta az indulásra jelt adtak, már is jobban és jobban közelednek, oszladoznak a lejtőn alásikló alakok, ki elmarad, ki előbbre kerül. Már tisztán látjuk, fölismerhetjük arezuk vonásait s a mellökre tűzött számot; jönnek, mint a szél, az ügyesek két bottal is gyorsítva a siklást, az ügyetlenebbek fékezve azokkal. Hirtelen lárma támad, a nézők közül sokan felállnak, az iramodok egyike elvágódott a hóban, — de ismét talpon van, nosza rajta a többiek után. Taps, helyeslés zúg végig a sokaságon, a mint társait eléri s az egész mérkőző csoporttal villámgyorsan siklik el a nézők helyei előtt. Még néhány pillanat s czélnál vannak. A visszatérő győzőt megújult taps fogadja, s következik a második futam. Több ilyen verseny győzői azután együttesen indulnak döntő mérkőzésre, köztük az első a győztesek győztese.
...
De most jön csak a verseny java része, legérdekesebb mozzanata: az ugrás. A főpályától kissé messzebb, meredekebb lejtőben van elkészítve az ugrósáncz, a domb tetején ismert, szőke, erős vonású, izmos alakok készülődnek, az előbbi versenyek java részében győzők, norvégek. Közép-európai lábszánkozó nem tart velük, az ugró-versenyben magukra maradtak. A verseny-biróság tagjai a sáncz elé csoportosulnak, a legkiváncsibb nézők azonképen.
Felhangzik a jel. A mérkőző norvégek kis társaságából kiválik egy alak, szédítő gyorsasággal siklik az ugrósáncz felé, egyenes testtartással, bot nélkül, lábszánkóit szorosan együtt tartva, csupán jobb lábát tolva kissé előbbre. Mikor az ugrósánczra ér, egy pillanatra térdeibe ereszkedik s annak párkányáról feldobja magát, felugrik, hogy iramodásának sebességével repüljön át a légen. Minél erösebb volt a neki iramodás, annál később ér talpra, annál messzebbre ugrik. Lezuhanására csak úgy porzik a hó,'szinte eltakarja a 'merész-ugrót, de csak egy rövid szempillantásra, mert hirtelen kiegyenesedve folytatja útját, még szédítőbben, még sebesebben, mint a szökkenés előtt; de alig surrant vagy 30 méternyire, merész félkörű fordulót tesz s megáll. Eközben a második álak iramodik az ugróhely párkányának, követi őt a harmadik.
Szinte lélegzetünket visszafojtva bámuljuk a csodálatos látványt s megkönnyebbülünk, mikor a domb tetejéről mind lefogytak a bátor férfiak. A birák minden ugrás után fonál mértékkel mérik meg az ugrás hoszszát, a távolságot az ugrósáncz alapjától a talpraugrás pontjáig számítva.
A norvégek pedig fáradhatatlanok mutatványaikban. Alig végződött el a hivatalos ugróverseny, jószántukból folytatják művészetüket; ketten összefogódzva indulnak ugrásra s azután egyik jobbra, másik balra teszi azt a remek hátrakanyarodást, melynek sportnyelven telemarki forduló a neve, minthogy a telemarki lábszánkózók közt keletkezett. Végre hármasával ugranak s mindig oly biztosan, mintha csak egyedül, feszélyezés nélkül indulnának a repülés számba menő szökkenésre.
Az ugrás közben, a párkányzattól a talpraérésig tartó légi út alatt lábaikat rendesen maguk alá húzva tartják az ugrók, de a képesség nagyobb foka, mikor e repülés alatt a testtartás egyenes, nyugodt. Az elugrás biztossága, a tartás, talpraérés, a bíróság előtt a díj megítélésénél mind latba esik s nem csupán a távolság határoz. Egyik képünk egy páros ugrást ábrázol abban a pillanatban, mikor az ugrók a sánczpárkányáról feldobják magukat, vagyis a távugrás kezdetén vannak.
Forrás: Vasárnapi Ujság, 1895. február 3.
