Az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat a közös történelmi gyökerekre való tekintettel választotta a magyar szent király neve napját a MAGYARORSZÁGI LENGYELEK NAPJA országos ünnepéül. Szent László (1077–1095 uralkodott Magyarországon), anyai ágon a lengyel Piast-dinasztia leszármazottja, Vitéz Boleslaw lengyel király dédunokája volt. Ezen a napon a hazai lengyelek szentmisén vesznek részt, ünnepélyes koncertet rendeznek és átadják a Szent László-díjat, valamint a „Magyarországi Lengyelekért” elnevezésű díjat is.
A Jeles napok szerkesztősége
Kovács István: A barátság anatómiája
(részlet)
A magyar–lengyel kapcsolatok történetét vizsgálva rendkívül izgalmas a kezdet. Przemyślben, amelynek neve az I. világháború idején lett közismert Magyarországon, az 1970-es évek derekán egy lakótelep építése során kora-középkori sírokat tártak fel. Andrzej Koperski, a Przemyśli Nemzeti Múzeum régész munkatársa és Michał Parczewski, a Jagelló Egyetem tanára derítette ki, hogy magyar előkelők honfoglaláskori sírjára bukkantak. Ez a magyarok tartósabb przemyśli jelenlétét, megtelepedését bizonyíthatta. A térségben feltárt temetők, leletanyag és írásbeli források alapján állítható, hogy az egyik magyar törzs vagy annak katonáskodó része nem kelt át a Kárpátok északkeleti szorosain, hanem éppen a hágók védelme céljából tartósabban berendezkedett Przemyśl, Halics és Ladomér térségében, s a területet szinte államként működő tartománnyá szervezte. Képlékeny határai között és tőle északra, nyugatra a magyarok által lengyelnek hívott lendzsán nevű néptörzs élt. Ebből következően a magyarok a Kárpátoktól északra élő szláv népek mindegyikét lengyelnek hívták, beleértve a lengyel államot Poznań és Gniezno térségében megalapító polánokat vagy a Krakkó vidékén lakó viszlánokat is.
Adam Tokarski: Magyar barátainknál
(részlet)
A lengyel menekültek története Magyarországon a háború alatt, 1939-től 1945-ig
Ez a szép tanúságtétel lengyelül jelent meg a második világháború alatt Budapesten kiadott Lengyel Hírek hasábjain:
Amikor lábunk majd megérinti a szent haza földjét, mi visszapillantunk arra a magyar földre, amely oly sok szeretettel gondoskodott rólunk, befogadott és táplált minket annyi éven keresztül. Akkor majd meg fogjuk érteni, hogy az nem egy idegen föld volt, hanem hűséges barátainknak a földje, akik a szomorú és nehéz órákban nem tagadtak meg minket, hanem tanúságát adták e nemes nemzet bátorságának.
Segítettek bennünket szerencsétlenségünkben, a legnehezebb időszakot túlélni. Sok jó barátot találtunk, gyakran nem is remélve, hogy olyan sokan vannak, olyan emberek közt, mint orvosok, papok, titkárok, parasztok, munkások. Számunkra ők az ismeretlen katonák, mindennapi emberek, akik nem hátráltak és soha sem tagadták meg tőlünk a szívük melegét. Soha nem felejtjük el őket!
E nemzet iránti hálánk legyen a legszebb emlékműve a két nemzet barátságának.
Lengyel–magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. (Polak–Wegier dwa bratanki i do szabli i do szklanki.)
A valamikor réges-rég született és a mai napig élő mondás mindkét nyelvben ugyanazt jelenti: él Közép-Európában két nép, a lengyel és a magyar, amelyet sok-sok évszázadra visszanyúló, mondhatni, ezeréves barátság köt össze.
Mi lehet a magyarázata annak, hogy a homlokegyenest különböző nyelveket beszélő két nemzet ekkora rokonszenvvel volt és van a másik iránt? Illetve igaz-e a fenti mondás, vagy csupán jórészt kiürült sztereotípia van benne? S ha igaz is, tudjuk-e, mire alapozódik ez a barátság, s ez mennyiben változott a XX. század folyamán?
