A magyarországi vasúthálózat, a dunai hajózás, a fiumei kikötő és az ipari szakoktatás fejlesztője, Baross Gábor (Pruzsina, 1848. június 6. – Budapest, 1892. május 9.) jogi tanulmányokat végzett és Trencsén vármegyében a főjegyzőségig emelkedett. 1875-ben a szabadelvű párt képviselője lett az országgyűlésben. 1882-ben nyugati tanulmányútra ment közigazgatási kérdések tanulmányozására. 1883-ban államtitkárrá nevezték a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumba.
Széchenyi már 1848-ban az államvasút-rendszer mellett foglalt állást, ennek megvalósulására azonban csak a kiegyezés után került sor, nagyrészt Baross tevékenysége nyomán. Az ő államtitkársága előtt ugyanis mindössze 1348 km vonalat államosítottak, az ő idejében pedig további négyezret. A MÁV megteremtésével, a mozdony- és kocsipark növelésével és korszerűsítésével, a vasútüzem átszervezésével önálló és független közlekedés- és gazdaságpolitika alakult ki. Az addig ráfizetéses vasút az államháztartás egyik fő jövedelmi forrása lett.
Baross Gábor hozta létre a posta-takarékpénztár intézményét; ennek célja a kisemberek betétjeinek felhasználása volt közlekedési beruházások érdekében. 1887-ben egyesítette a Postát a Távírdával, megalapította a Postatisztképzőt. Minisztersége idején jelentősen bővültek a Posta szolgáltatásai: nemzetközi hírlap előfizetésre nyílt lehetőség, a távírókon ingyenesen lehetett igénybe venni a meteorológiai előrejelzést, vízállásjelentést, meg lehetett tudni a pontos zónaidőket. 1889-ben Baross kereskedelemügyi miniszter lett. Ezzel felügyelete alá kerültek az ipari, kereskedelmi, vám, tengerészeti és szabadalmi ügyek. Közel 100 gyár alapítását, működését támogatta. 1890-ben bevezette az áruvédjegyet, új kereskedelmi és iparkamarákat hozott létre. Állami megrendelésekkel segítette az új iparágak megteremtését. Létrehozta a Kereskedelmi Múzeumot, amely kezdetben mintaraktárként működött, szolgálva a hazai termékek népszerűsítését.
Élete legnagyobb feladatának a Vaskapu szabályozását tekintette. Gyakori személyes jelenlétével biztosította a munkálatok megfelelő menetét, amelyeknek jelentőségét az adta meg, hogy így született meg az egységes dunai hajózási útvonal. A nagy horderejű munka befejeztét azonban a „vasminiszter” már nem érte meg. Még 44 éves sem volt, amikor tevékeny életét befejezte.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Wikipédia)
Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.
Jókai Mór: Az arany ember
(részlet)
I. A Vaskapu
Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös, az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.
Juhász Gyula: Baross Gábor emlékezete
(részlet)
Ma szellemet idézek és a múltban
Keresek hőst, aki jövőt jelent,
Sivár időnk gyászától elborultan
Idézem őt, a munkától nemest.
A munka hősét fogom énekelni,
Ki terveket, célt és reményt adott,
Aki tudott akarni, tenni, merni:
A dolgozó és alkotó Barosst!
Engem nem szédít a kevély magasság,
Hová halandót jó szerencse tesz,
A vagyon és rang nem érinti lantját
A költőnek, ki jobb jövőt keres,
De bármi polcon a valódi érdem
Méltó dalomra, mely igaz, szabad,
Barossban én most a férfit dicsérem,
Ki nagyra tört és mindig jót akart!
Baross: e név gránitból és acélból
Úgy döbben most elém: élő szobor,
Kihez az olcsó jelszóktól alélt kor,
Mint orvosához, elzarándokol.
Baross: e név ma azt jelenti: munka,
Kitartó, lázas, lelkes és erős,
Nézd, magyarom, bár sorsa porba sújtja,
Haláláig hogy dolgozott e hős!
