LISZT FERENC (Doborján [Raiding], 1811. október 22. – Bayreuth, [Németország] 1886. július 31.): zeneszerző, zongoraművész. Kilencéves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben, majd Párizsban tanult, ahol kapcsolatba került a szellemi élet számos jelentékeny alakjával (Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine, Lamennais, Heine, George Sand, Delacroix), akik döntően befolyásolták szellemi tájékozódását. Már bécsi hangversenyein nagy sikereket aratott, később Franciaországon kívül Londonban és Svájcban is koncertezett. 1835-ben a genfi konzervatóriumban tanít: Minden szellemi áramlat iránt fogékony volt s rokonszenvezett a haladó polgári mozgalmakkal. „Mivel Magyarországon születtem, illő, hogy zenei tehetségemmel hazámat szolgáljam.” –írta egyik levelében. Kijelentése értelmében is cselekedett: 1838-ban a pesti árvízkárosultak javára hangversenyeket rendezett, 1840-ben alapítványt tett a pesti Nemzeti Zenede létesítésére. Amikor 1840-ben Pesten hangversenyezett – ahol mint karmester is először mutatkozott be –, már Európa-szerte ismert zongoraművész volt, kinek ünnepeltetése máig nem tapasztalt méreteket öltött. Gyakori vendége volt a párizsi, bécsi római koncerttermeknek is. 1848 –61-ben Weimarban a hercegi udvar karnagya. Richard Wagnerrel Párizsban köt életre szóló barátságot. Zeneszerzőként az 1850-es években kezdték elismerni. 1856-ban az ő ünnepi miséjével szentelték fel az esztergomi székesegyházat. Az 1860-as években Rómában élt. Jelentős szerepe volt a pesti Zeneakadémia megalapításában (1875), majd az Akadémia elnökeként a művészképzésben. 1925-ben a Zeneakadémia felveszi alapítójának nevét. 1867-ben koronázási miséjének bemutatójára ismét Pestre látogatott. Ezt követően évről évre hazajárt, Pesten karmesterként lépett fel. 1873-ban Budapesten ünnepelték meg 50 esztendős művészi jubileumát a Krisztus-oratórium bemutatásával és ösztöndíj alapításával. Bayreuthban hunyt el tüdőgyulladásban, sírja ma is ott található.
Liszt Ferenc zeneszerzőként – Wagner és Berlioz mellett – a XIX. század ún. radikális romantikus zenéjének képviselője, a berliozi programzene-elv folytatója és beteljesítője. Utolsó korszakának műveiben, minden megoldatlanságuk ellenére, olyan távlatokat nyitott meg, amelyekkel egyedül állt korának zeneszerzői között, s amelyek elsősorban Bartók művészetében találtak igazi rokonságra és folytatásra a XX. században. Főbb művei közé tartoznak az A-dúr zongoraverseny (1839, 1849. 1857), a Haláltánc (1849, 1853, 1859), a Faust-szimfónia (1854 –57), a Mephisto-keringő (1860) című szimfonikus költeményei; a Magyar rapszódiák (1847 –85); Consolations (1849 –50); 2 polonaise (1851); Papagini-etűdök (1851); Transzcendentális etűdök (1851); H-moll szonáta (1852 –53) című zongoraművei; a Weinen, klagen variációk (1863); B-A-C-H preludium és fúga (1870) című orgonaművei; a Szent Erzsébet legenda (1857 –62), a Christus (1866) című oratóriumai; és az Esztergomi mise (1855, 1858); a Magyar koronázási mise (1866 –67) című miséi.
A Jeles napok szerkesztősége
Liszt Ferenc Marie d'Agoult-hoz
(részlet)
Január 4-én a magyar színházban játszottam a Lucia Andante-ját, a Galoppot, és mivel a tapsok nem szűntek, a Rákóczi-indulót (egyfajta magyar arisztokratikus Marseillaise). Abban a pillanatban, amikor éppen vissza akartam vonulni a kulisszák mögé, belép Festetics Leó gróf, Bánffy báró, Teleki gróf, mindhárman mágnások, Eckstein, Augusz s egy hatodik, akinek elfelejtettem a nevét – mind magyar díszruhában; Festetics egy pompás (nyolcvan–száz lajosarany értékű), türkizekkel, rubinokkal stb. ékesített kardot tart a kezében. Rövid magyar beszédet intéz hozzám az egész közönség előtt, mely frenetikusan tapsol, s felövezi rám a kardot a Nemzet nevében. Augusszal engedélyt kéretek, hogy franciául szóljak a közönséghez. Ünnepélyes és szilárd hangon mondom el azt a beszédet, amelyet holnap kinyomatva küldök el magának. Ezt többször is megszakítják a tapsok.
Juhász Gyula: Liszt Ferenc emlékezete
(részlet)
Ó nagy világnak hírhedett zenésze,
Kinek csodás és gazdag húrokon
A legnagyobb költő hódolt szerényen,
Lélekben és zenében oly rokon;
A kései kor bánatos művésze,
Hogy emlékezzék méltón vissza rád,
Ki egykor lázban és gyönyörben égve,
Világot járva hódítál hazát
S míg arany és taps váltakozva csengett,
Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!
Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez
(részlet)
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Baka István: Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban
Csend van. Köröttem alszik Magyarország.
S horizontja, e csókra csücsörítő
száj, nagyokat cuppant álmában, és
nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a
miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.
Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiák
aranysújtása megfakult molyette
díszmagyarodon, én szegény hazám.
Bemuzsikáltalak az Európa
Grand Hotelbe, s nem vettem észre, hogy
neked a konyhán terítettek.
Vajda János: Liszt Ferenchez
(részlet)
Ó, jer közénk, maradj velünk,
Kik még hiszünk, még szeretünk,
Bár reményünk – titok.
Zengd te nekünk a csodadalt,
Mit nem mondhatnak el szavak,
Csak sejtnek milliók...
Lászlóffy Aladár: Liszt halála
(részlet)
volt végső és erőtlen gondolata, mielőtt
virtuóz-képességeit szépen
visszaadta a mániákusan tovább
teremtő természetnek. S egyetlen szobában
csend lett.
