BOLDOG APOR VILMOS (1892. február 29. –1945. április 2.) nagy múltú, nagy hírű erdélyi család sarja volt. A jezsuitáknál nevelkedett, és már egészen fiatal korában úgy érezte, hogy a papi hivatást kívánja választani, így érettségi után a győri püspök Innsbruckba küldte tanulni. Itt megerősödött abban a meggyőződésében, hogy a kötelességek teljesítése, az emberek, a szenvedők szolgálata a legfőbb életcélja. 1915-ben szentelték pappá, munkáját Gyulán kezdte meg káplánként. 1918-tól itt volt plébános 1941-ig, győri püspökké történt kinevezéséig. A legfáradságosabb feladatokat magára vállaló, a hitéletet szelíd akarattal és kitartással elmélyítő, a gyermekeket különös örömmel oktató, szegényeket a legmesszebbmenőkig segítő, nagyrabecsült lelki vezetője volt a közösségnek. Püspökként emberszeretetét, hivatás-és kötelességtudatát, munkabírását igyekezett az egész egyházmegyére, papokra és hívőkre, iskolákra és városi vezetőkre egyaránt kiterjeszteni, munkaszervezése, személyes látogatásai, figyelme legendás volt. Magánvagyonából anyagilag támogatta munkások számára családi házak építését, a szegény egyházközségeket, földesúrként nagy figyelemmel fordult valamennyi alkalmazotthoz, munkáshoz, problémáik megoldásáról azonnal intézkedett. Foglalkoztatta a földreform, az egyházi birtok kisbérletté alakításának gondolatát a Népszövetségben is felvetette. 1943-ban vezetésével megalakult a Katolikus Szociális Népmozgalom, amely kidolgozta a háború utáni demokratikus szellemű átalakulás programját. Erősen hitt az egyház náci megszállás alatti felelősségében, a Magyar Szent Kereszt Egyesület, amelynek egyházi elnöke volt, az ő személyes, valamint zsidók és katolikusok erkölcsi és anyagi támogatásának köszönhetően nyújtott segítséget a zsidótörvény által érintett katolikusoknak. Erőteljesen szorgalmazta a püspökök összefogását, a pápa fellépését ez ügyben. Minden lehetséges eszközt és fórumot felhasznált az emberek mentésére, keresztelési engedélyeket adott ki, a német parancsnokságon tiltakozott a zsidók elszállítása ellen, s miután az auschwitzi haláltáborról értesült, több levelet írt a feljebbvalóinak, közös tiltakozást sürgetve. A püspök a nuncius és a Vöröskereszt főnökasszonya segítségével maga is elhelyezte, bújtatta, anyagilag támogatta a hozzá fordulókat. Amikor az oroszok elérték Győrt, előrelátóan gondoskodott élelemről, áramról, és 3-400 embernek búvóhelyről a Püspökvár és Káptalandomb alatti pincékben. Az ostrom után személyesen találkozott az orosz katonákkal, védve a pincében bujdosókat. A németeket kereső katonáktól azonban egyre jobban féltek, a veszélyt felismerő püspök védelmet kért az orosz parancsnokságtól, de hiába. Életét egy ittas orosz katona oltotta ki, miközben ő egy leányt védelmezett. Utolsó szavaival ellenségeinek bűnbocsánatért, a magyar nép számára Szent István könyörgéséért imádkozott. 1946-ban megkezdődött boldoggá avatási eljárásának előkészítése, ám a történelem sodrása nem tette lehetővé annak folytatását, így a vértanú püspököt csak később, II. János Pál pápa avatta boldoggá 1997. november 9-én.
A Jeles napok szerkesztősége
