Keress

Babits Mihály: Rádió 
(részlet)

Meditáció – Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát; a hangok tolonganak minden kis vonal között, milliméterek milliméterein, és minduntalan fölhangzik a fütty – a csúnya hangú rigó füttye, aki a Rádióban lakik. Új fütty és új hang – óh ezek az eltévedt Hangok a térben, melyeket alig megtaláltunk, már újra elveszítünk, mint egy emléket – ezek az elszabadult hangok, kik kiszállva messze színházaik kupolái alól, mint elsuhant lelkek, különös halhatatlanságukban valami térbeli örökkévalóságba röpülnek némán, csak egy-egy pillanatra csöngve bele itt-ott egy önfeledt fülbe, mint egy régholt költő éneke! 

Márai Sándor: A rádió területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak
(részlet)

A rádió eljuttatja az irodalmat az olvasóközönség egy olyan rétegéhez is, amelynek eddig sem módjuk, sem kedvük sem volt megismerkedni vele. Nálunk az írók kasztokban élnek. X. lap előfizetői nem ismerik, vagy csak hallomásból, felületesen tudnak arról az íróról, aki az Y. lap dolgozó munkatársa. A rádió bizonyos területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak. Mindenki találkozhat itt mindenkivel. Az ismerkedés módja, az író hangja, előadásmodora bizonyos bensőséges, meghittebb viszonyba kapcsolják az írót és a közönséget, illetve hallgatóját. A rádió nem csak a népszerűsítésnek kíváló eszköze, hanem személyes kapocs is az író és a közönség között. Talán ezért az a különös láz, ami elfog, ha a mikrofon előtt állok. A magyar közönség számára az „Irodalom” valóságosabb, amióta a rádió közvetíti. Egy vasárnapi előadást sok százezernyi fül fogad be magába, köztük számtalan olyan ember is, aki régebben talán évszámra nem jutottak könyvhöz.

Szabó Lőrinc: A rádió
(részlet)

Végül a rádiót akarta.
– Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált és összevert.

– Próbáld meg! – kérte szomorúan…
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,

megint babrált a rádióval;
de most nem bántam és csak az
járt eszembe, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.

Szabó Lőrinc: Rádiózene a szobában
(részlet

A zene átmegy a szobán
és táncraperdül és forog,
az égből permetez alá
és a földből felbugyborog,

aztán valamit gondol és
idekuporodik elém
és mint egy kígyóbűvölő,
megül a szoba szőnyegén.

Mint egy megbűvölt bűvölő
bámul az üres semmibe,
aztán lassan megzendül és
feldobog az idő szive,

Kosztolányi Dezső: Szavak a rádióról és a távolbalátásról
(részlet)

Barna mahagónidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosára, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és ég között lármáz. Fogom vele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt.

Tamási Áron: Színes beszéd a budapesti rádióról
(részlet)

Még volt nyolcig egy negyedórám, amikor beértem a rádióba. Megkérdeztem a portást, hogy hol lehet várakozni, mire ő visszakérdezte tőlem, hogy a nyolcórai felolvasó vagyok-e? Mondtam, hogy igen, mire azt válaszolta, hogy üljek csak le az előcsarnokban egy padra, mert nagy építkezések folynak a rádiónál, s így várószoba nincsen. Ahol azonban ilyen jó előcsarnok van, oda várószoba nem is kell, hacsak az előkelőbb felolvasóknak nem. Itt ültem tehát, tovább szopogattam a cukrot s közben a Szántó Gyurka szép írását olvastam, amelyben azt mondja el, hogy miképpen vakult meg. Végre nyolc óra előtt egy perccel felszólított a portás, hogy menjek fel az emeletre, a felolvasó szobába. Én felmentem, de ahogy kinyitottam az ajtót, néhány pillanatig még visszatartottak, mert éppen valami bemondás történt és beléköszönhettem volna. Aztán beléptem a felolvasó szobába, a kedves és fiatal speaker-hölgynek s egy férfiúnak, aki a készüléket babrálta, bemutatkoztam, aztán a hölgy a karosszékre mutatott, amely ott állott a mikrofon előtt, majd bemondta, hogy az én felolvasásom következik. Én leültem a karosszékbe és olvasni kezdtem.

Kosztolányi Dezső: Negyven pillanatkép
(részlet)

12. Rádió 

Beh titkos is volt a másik szobából
egykor a kedves „messze” hangja.
Most nincs titok és messzeség, lejárt már
a régi ábránd úri rangja.
Mily józanul kong pesti rádiómba
a Westminster Abbey harangja.

Tóth Árpád: Rádió
(részlet)

A rádió kagylóját felveszem,
Kint már az utca tele van setéttel,
Akár a szívem. Hallga! Muzsika!
Valami messzi jazzt üzen az éter.

Milyen vonító, furcsa hangtömeg!
Züllött és édes, fájdító és kába,
Mintha az alkony minden bánatát
Felitta volna a zene magába:

Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila
És sárga szeszt a részegek a bárban -
Mitől rugtál be, bolond muzsika,
Míg bolyongtál a fekete határban?

Kodály Zoltán: Magyarság a zenében
(részlet) 

Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is. Úgy látszik, nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket.
Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.

Gergely Ágnes: A rádióriporter

Magyarország legnagyobb gyáregysége!
Legkeresettebb exportcikke.
Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb
befogadóképességű stadionban!
A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez,
a jelentős íróval.
Hazánk legnagyobb dzsungelében.
A magyar Athén, a magyar Stockholm,
a magyar Père-Lachaise, a magyar
Dynosaurus. A magyar jazz.
A népszerű manöken, a világhírű
tojásfestő. A riporter a dzsungelban,
a riporter a Père-Lachaise-ben,
a riporter a tojásban.
Földön, levegőben, víz alatt.
Föld alatt.

Parti Nagy Lajos: Kis őszi rádióvers
(Balassa Péternek)

A rádióban nincs adás,
reggelre vers kell, hát legyen,
fáradtságát csavarja át,
mint potmétert az éteren.
S húzza a föld veszélyesen,
vizes kabát a kedv, mi támad,
de harminckilenc évesen
tud némely rutinériákat,
és csukott szemmel teljesít,
ott belül vak van, békalencse,
öngyulladásig préseli,
s a kegyelem ezen túl csak szerencse.
Eszi a föld az őszt, eszi,
rágja fehér botját, a tollat,
húzza a föld, s már-már hiszi,
ha térden áll, el sem botolhat.
Húzza a föld veszélyesen,
harminckilenc az néha szinte hetven,
egy szonettet talán megír,
teli az ősz vizes szonettel,
egy bőrönd komposztált papír
marad utána s egy szünetjel.

Csukás István: Azt kérdezte a rádióriporter

Azt kérdezte a rádióriporter,
hogy el tudná-e mondani egy bánatát.
Egyet igen! – feleltem könnyedén. – Talán
az, hogy… Nem, inkább az… Vagy
esetleg… Vörösödve izzadtam;
a rádióriporter szintén, hogy mekkora
marhaságot kérdezett, vagy hogy mekkora marhát
fogott ki! Csak a magnó
járt türelmesen, zümmögve rögzítette
a halhatatlan semmit.

Batók Béla: Gépzene és zenekultúra

… magasabb esztétikai szempontból a zenei rádióközvetítés is csak egyfajta pót-zene, amely – egyelőre legalább is – semmiképp sem helyettesítheti az élő zenének a helyszíni hallgatását. Azonban egy dolog bizonyos, éspedig az, hogy még a legjobb rádióvevő vagy gramofon is csak közelről élvezhető annyira, amennyire, de bizonyos távolságon túl már csak förtelmes krákogás és recsegés. Erre, sajnos nem gondol az ízléstelen embereknek az a nagy tömege, amely nyitott ablakoknál szólaltatja meg a zenegépét. Még nagyobb baj, hogy a hatóságok sem gondolnak arra, hogy a nem rádiózó emberek békességét mégiscsak meg kellene óvni megfelelő rendszabályokkal. Ennek következtésben a rádió és a gramofon hovatovább olyan istencsapássá fog fejlődni, amely felér az egyiptomi hét csapás bármelyikével, sőt még túl is tesz azon, mert végeláthatatlan.

Annyi bizonyos, hogy azok számára, akik testi fogyatkozásból kifolyólag, vagy más oknál fogva szobájukhoz vannak kötve, valóságos áldás a rádió. […]

Sokszor hangoztatják a rádiónak nagy zenei nevelőhatását a nagy tömegekre, főleg, ha a rádió helyes zenei műsorral dolgozik. Ez nagyon jól elképzelhető és részben meg is felel a valóságnak. […] De én attól tartok, hogy ezt a hasznot mindenféle káros hatás semlegesíti. Föltehető, hogy a rádiózene az emberek nagy tömegét zenehallgatás szempontjából felületességhez, állhatatlansághoz szoktatja, éspedig azért, mert oly nagyon könnyen lehet a rádió csavarját ide-oda igazítani, ki- és bekapcsolni. Továbbá azért, mert annyi minden egyebet lehet rádióhallgatás közben csinálni, még diskurálni is.

Attól tartok, hogy legtöbb ember számára nem más még a komoly zenei közvetítés sem, mint valami langyos fürdő, cirógatással, mint valami kávéházi zene, valami zsongás-bongás a háttérben, ami csak arra jó, hogy egyéb dolgait kevesebb unalommal végezze, jóformán oda sem figyelve a zenére. […]

Nagy hátránya volna a rádió és gramofon elterjedésének akkor, ha az embereket a saját maguk végezte zenélésről leszoktatja, ahelyett, hogy zenélési kedvet ébresztene bennök. […] mennyire másképp hat a zene olyasvalakire, aki bármilyen gyarló is bár, de saját maga is tud valamicskét zenélni, aki annyira, amennyire, de sajátmaga is ismeri a kottákat.

Forrás: Batók Béla: Gépzene és zenekultúra In: Bartók breviárium, Zeneműkiadó Budapest, 1980. 448-450 .o.