Keress

Hermann Ottó: A magyar halászat könyve 
(részlet)

A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a legragyogóbb s alak szerint a legföltünőbb - alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege - óriási seregekbe .E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.
Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható.

Brehm: Az állatok világa
(részlet)

Süllők (Lucioperca Cuv.)

„Balatoni halászaink legnagyobb része, úgy látszik, csakis az ívófélben levő fogassüllőt ismerik fel nem szerint, de az ivartermékeiktől megszabadult hímek és nőstények közötti eltérésekre már nem terjed ki figyelmük. Szemesebbjeik azonban az ívás után is látnak köztük eltéréseket, s a rövidebb és szélesebb ikrásokat a fogassüllő külön fajtájának tartják és „cöpeksüllő”-nek hívják. Azonban a „cöpeksüllőt” a kősüllőtől mindannyian meg tudják különböztetni és az utóbbit rendesen „cseh süllő”-nek és „tót süllő”-nek is nevezik és a kősüllő eredetére nézve szentül meg vannak győződve, hogy az a Wittingauból hozatott megtermékenyített süllőikrákból kelt ki és szaporodott el nálunk.”

„Feltűnő a balatoni fogassüllőnél az egyes ivarok között észlelhető nagy számbeli eltérés. Száz ivarérett balatoni fogassüllőnek ugyanis alig 10%-a a tejes, míg 90%-a ikrás. Az ivaroknak ez az aránytalan eloszlása április és május hóban az ívófélben levő fogassüllőknél nagyon is szembeötlő. A balatoni halászok állítása szerint a sokkal karcsúbb és formásabb tejest nagyobb lakomák díszhalául jóval inkább keresik, mivel az a tálban is jobban fest a pocakosabb ikrásnál, mely utóbbinak lazább húsa főzéskor hamarabb szétmállik, mint a keményebb húsú tejesé és azért érthető, hogy hivatásos szakácsok miért keresnek ilyen alkalmakkor inkább tejes példányokat.”

Nagy Lajos: Képtelen természetrajz
(részlet)

A HAL

A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal megeszi a kis halakat, de viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat. A hal kopoltyúval lélegzik, ami azért jó, mert bármennyire meg is hűl, nem kaphat tüdőgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb ezek közt a víziszony; képzeljék el, milyen rémes lehet az, mikor egy hal víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes lélekre vall. Vannak olyan halak is, amelyek kis férgeket és zsemledarabokat esznek, ezek nyilván vegetáriánusok.

A halat az emberek halászás által fogják ki a vízből, ami úgy történik, hogy az ember vesz egy horgot, rátűz egy kukacot, és azt egy hosszú fanyél és a rákötött spárga segítségével belelógatja a vízbe; a kukac kellemetlen helyzetében való gyönyörködés céljából sok kis hal gyülekezik a kukac köré, mire jön a nagy hal, és a kis halakat megeszi, étkezés után pedig fölbukkan, és szemébe röhög a halásznak. Ez így megy órákon át, végül a nagy hal megfog egy kis halat, és azt rátűzi a horogra, csak azért, hogy a halász másnap is eljöjjön. A halász persze diadallal rántja ki a horgot a vízből, zsebre vágja az icipici kis halacskát, s azzal a marhasággal vigasztalja magát, hogy: kleine Fische gute Fische - pedig sokkal jobban szeretett volna egy harcsát fogni.

Apropós harcsa! A harcsának bajusza van, de végtagjai, mint a halaknak általában, nincsenek; a halaknak csak uszonyaik vannak, amikkel a vízben úszkálnak, de lábuk nincsen, azért nem tudnak a folyók, tavak és tengerek fenekén mászkálni, sem kezük nincsen, ami különösen a harcsának kellemetlen, mert nem tudja a bajuszát kipödörni.