AZ ÁLLATOK VILÁGNAPJÁt október 4-én ünnepeljük 1991 óta. Ez a nap Assisi Szent Ferencnek, az állatok védőszentjének a halála napja. A világnap kezdeményezése nyilvánvaló összefüggésben áll a Ferenc-legenda két ismert részletével, a gubbioi farkas megszelídítésének történetével és a jelenettel, amely szerint Szent Ferenc a madaraknak is prédikált. Október 4-én sok helyütt a világban számos rendezvénnyel hívják fel a figyelmet az állatok, a természeti környezet védelmére, az együttélés szabályaira, a katolikus templomokban pedig az október negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon megáldják az állatokat.
A Jeles napok szerkesztősége
Szent Ferenc prédikál a madaraknak (Jókai-kódex 1430)
(részlet)
Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak. És tartozzatok mindenkoron utet dicsérni a szabadságért, kit vallotok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Noénak bárkájában Istentul timagatoknak megtartásért, égnek életi nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenne jót adott. Azért óggyátok magatokot, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest dicsérjétek Istent. Ez bódogságos atyának beszédire mend az madarak kezdék megnyitni orrokat, kiterjeszteni szárnyokot, kinyújtani nyakokot, és tisztesen fejeket lehajták földiglen. És ő éneklésekvel és mívelkedésekvel mutaták, hogy az beszéden, kiket szentatya mondott vala nekik, sok képpen örvendeznek vala. De szentatya azonképpen mikor ezeket őrizné, csodálatost örüle és csudálkodik vala madaraknak ezenne sokaságáról és őnekik különb-különb szépségéről és nyájas sokaságokról, és őket Teremtőnek dicséretire édesen hívja vala. És azért ő köztük Szent Ferenc csudálatost dicséri vala Teremtőt.
Móricz Zsigmond: A macska
(részlet)
A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén, s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ok, a kényes emberek.
– Cici, cicicic!...
S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után, és ravaszul, lappangva; becsapva igyekezett az ártatlant elcsípni.
– Vigyázz, elszaladt – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.
Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszú öreg magyar, és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag, nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állni, és emelt fővel nézni az égre...
– Tudsz magyarul, cicu?... – mondták az emberek, és nevettek.
Nemes Nagy Ágnes: Macska
(részlet)
Jött a macska, jött a lépcsőn,
nyújtózkodva szélesen,
karcsú mancsát majd kinyújtva,
majd behúzva kényesen,
mint a tigris, mint a hattyú
imbolyogva és puhán,
bombafojtó homokdombra
pincelépcső oldalán.
Hogy felért, a fénybe nézett
fintorogva – lent aludt,
aztán elnyúlt a homokban,
s szép volt, mint egy drága muff.
Jékely Zoltán: Intő szavak süldő macskánkhoz
(részlet)
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higyj neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszu kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Petőfi Sándor: Anyám tyúkja
(részlet)
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Szabó Lőrinc: Falusi hangverseny
Háp! Háp! Háp!
Jönnek a Kacsák!
Hű, de éhes, hű, de szomjas
ez a társaság!
Bú! Bú! Bú!
Boci szomorú!
De hogy feszít tyúkjai közt
a Kukurikú!
Röf! Röf! Röf!
Orra sárba döf:
sonka-lábán Kucu néni
fürödni döcög.
Gá! Gá! Gá!
Szalad világgá
Liba mama, ha a Csacsi
rábőg, hogy: I-á!
Rút! Rút! Rút!
Föl is, le is út:
mérges Pulyka, te szereted
csak a háborút
Bú! Röf! Háp!
Sípok, trombiták:
víg zenével így köszönt e
díszes társaság.
Nagy László: Kiscsikó-sirató
(részlet)
Fehér volt az anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyulé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
szívedet hallgattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
Nagy László: Esti képek
(részlet)
Ellobogott tíz évszázad,
de a korma itt maradt,
ó, falu, a száj elbágyad,
ha kimondja múltadat.
Urad elvette mézedet,
hagyott neked nyulsóskát,
dajkálhattad a hirhedett
betyárt: Savanyú Jóskát.
Most hogy sorsod megfordítsa
nyers idő jött, szelétől
kipirosul, aki bírja,
aki nem, az elkékül.
Emeld magasra a fejed,
szívd a tüdődre a szelet,
viseld, bírd ki, ha lehet.
[Nyuszi, nyuszi, nyulacskám…]
Népi mondóka
Nyuszi, nyuszi, nyulacskám,
Ne félj tőlem, nincs puskám!
Van ám nékem egyebem:
Zöld káposztalevelem.
Galambcsapat a kunyhó tetején:
bucskázók, örvösek és büszke pávák;
hogy megszenteljék nagy nyomorúságát,
finom galambokat tart a szegény.
Akkor voltam én is a legszegényebb,
mikor galambot tartottam, sokat;
s akkor voltam mégis legboldogabb,
amilyen nem leszek, bármeddig élek.
Az Őrhegy tetején át hogy repültek
s hogy surrogtak a vén házakon át!
A kék magasság ánizs-illatát
éreztem rajtuk, ha vállamra ültek.
Álmomban most is vissza-visszajárnak
s őket tiszta búzával etetem;
hálásan simogatják égi szárnyak
szegény, boldogtalan fejem.
Vadjáratos, ködös hósivatag
komor szfinxe: halálos álmatag,
öngyilkos daccal űl a zúzmarán,
sovány testéből lassan hűl a pára.
Búcsuzz el tőle: még ma éjszakára
holtan találja az őz-karaván.
Szabó Lőrinc: Nyitnikék
(részlet)
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is ujra
az énekét:
két füttyre mindig
kvart lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.
De most nekünk nagy a hó, halihó! –
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.
József Attila: Hangya
(részlet)
A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Szabó Magda: Az őz
(részlet)
Az állatokat mindig szerettem, tulajdonképpen még az Ambrus disznóit is, sírtam, mikor levágták őket, holott kaptunk kóstolót; nem ettem belőle, pedig milyen jó szaga volt. Apám mézen, tejen, tojáson, vajon élt, mi meg azon, ami éppen akadt, nálunk nem gyűlt meg moslék soha, nem tudtunk kutyát tartani. Egy időben selyembogaraim voltak, aztán az iskolában szertáros lettem, kaptam egy kimustrált akváriumot, akkor guppikat tartottam, míg meg nem döglöttek sorra. Angélának őze volt, az őz miatt mentem el hozzá egyszer, mikor már készen voltam a délutáni munkámmal.
