MADÁCH IMRE (Alsósztregova, 1823. január 21. – Alsósztregova, 1864. október 5.): drámaíró, költő.
1831–37-ben magántanuló, a váci piarista gimnáziumban tette le vizsgáit. 1837-ben a pesti egyetem filozófiai tanfolyamára került, 1838-ban a jogi karra. Megismerte a reformkor kiválóságait, barátságot kötött Lónyay Menyhérttel, és beleszeretett annak Etelke nevű húgába. 1842-ben ügyvédi vizsgát tett, megyei másodjegyző lett, de 1843-ban betegsége miatt lemondott tisztségéről. 1845-ben feleségül vette Fráter Erzsébetet. A szabadságharcban megyei főbiztosként segítette a hadsereg élelmezését. 1849-ben nénjét honvédtiszt férjével román parasztfelkelők megölték. 1852–53-ban Kossuth titkárának, Rimóczy Jánosnak rejtegetése miatt börtönben, majd rendőri felügyelet alatt élt Pesten. 1854-től, válása után anyjával és gyermekeivel Sztregovára húzódott vissza, irodalommal foglalkozott. 1861-ben visszatért a megyei közéletbe, országgyűlési képviselő lett.
Írói pályáját versekkel kezdte (Lantvirágok, 1840), későbbi költeményei, bár ciklusokba és kötetbe szerkesztette őket, csak halála után jelentek meg. Részletszépségeik és főleg a Tragédiát előlegező motívumaik miatt Madách Imre lírai művei közül a természeti és a bölcseleti ihletésűek a legértékesebbek. Széles körű olvasottságról, eklektikus szemléletről tanúskodó értekezéseinek zöme ugyancsak fő művével áll kapcsolatban mint előkészítés vagy utólagos kommentár. Cikkei és beszédei a centralistákéval rokon liberális és hazafias szemléletet tükröznek, meggyőző szónoki képességre vallanak. Novellái kevésbé jelentősek. Kezdettől a nagy dráma megalkotása iránti becsvágya ösztönözte. A Commodus (1839) és a Nápolyi Endre (1841–42) történelmi tárgyat dolgoz föl, A Csák végnapjai (1843, 1861) Kisfaludy Károly és Petőfi fölfogását követi, a főhőst tragikus végzetű nemzeti hősként ábrázolja. Korábban prózában, ettől kezdve jambikus versben írta drámáit. Héraklész a hőse a Férfi és nőnek (1842–43), amelyet forrásaitól (Szophoklész, Seneca, Ovidius) a romantikus hős- és szerelemeszmény fölmagasztosítása különböztet meg. A nagyra törő lázadó és a kisszerű környezet összeütközésére épül a Csak tréfa (1843–44) és a Mária királynő (1855); az utóbbiban az eredmény nélküli küzdelem motívuma is hangsúlyos.
Igazán jelentős művei 1859 és 1861 között keletkeztek. A civilizátor (1859) „komédia Aristophanes modorában”, időszerű visszavágás Bach miniszter Blickjére, akárcsak Széchenyi Rückblickje. Antik mintaképére emlékeztetően leplezte le az önkényuralom korszakának demagógiáját és módszereit, de a nemzeti önkritika sem hiányzik belőle, főleg a meghátráló passzivitást bírálta. Az ember tragédiája sikere után 1862-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, 1863-tól az MTA tagja volt.
Az ember tragédiáját 1859. február 7. és 1860. március 20. között írta, és Arany János – főleg nyelvi és verselési – javításait figyelembe véve jelentette meg (1861). Végső változata a második kiadás (1863). Műfaji mintát Madách Imre a drámai vagy epikai formában írott „emberiségpoémákban” talál, ötvözve a fausti típusú drámai költemény és az egész emberi történelmet áttekintő „poème d'humanité” hagyományait, melyeknek gyökerei visszanyúlnak az antik mítoszba, a bibliába és a keresztény középkor irodalmába. A közvetlen műfaji előzmények közé tartoznak Milton, Goethe, Byron és Shelley emberiségkölteményei. A filozófusok közül a görög, keresztény, a klasszikus német filozófia és a Madách Imrével kortárs mechanikus materialista és korai pozitivista irányok képviselőinek nézetei kapnak a többinél nagyobb hangsúlyt. A hazai romantikus liberalizmus válsága és az 1850–60-as évek fordulójának bel- és külpolitikai reményei éppúgy belejátszottak a mű születésébe, mint a világtörténelmi olvasmányok és a házasságában szerzett, elméletté általánosított tapasztalatok. A legfontosabb szereplők, egyénítő vonásaikon kívül, jelképes megtestesítői valamilyen általános emberi magatartás-változatnak és ehhez kapcsolódó filozófiai irányzatnak. Eszerint Ádám érzelmei és érvei a haladásban bízó liberális és a fejlődést dialektikusan és eszményi cél felé törekvő módon elképzelő hegeliánus fölfogásában gyökereznek. Lucifer a mechanikus materializmus meg a pozitivizmus közötti átmenet eszmerendszeréből merít. Éva a természet és a szellem világa között közvetít. A szereplők funkciójáról számos más értelmezés is született, mert a hősök a történelmi szerep és helyzet változásai szerint váltogatják arcukat.
A Tragédia művészeti értékeit kritikusai kezdettől mély gondolatiságában, szövevényes, mégis szilárd szerkezetében, a lírai és drámai elemek eredeti vegyítésében ismerték föl. Nyelvét, Arany nyomán, erőtlenebbnek ítélték, bár kétségbevonhatatlan erénye tömörsége, fogalmisága, egy-egy kor stílusának sikeres utánzása.
Utolsó nagyobb befejezett műve, a Mózes (1860), az akadémiai Károlyi-pályázaton nem nyert díjat. A biblikus példázatban ezúttal is a szabadságharc bukását követő idők kérdéseire keresett választ, valamint a férfi és a nő, a nagy ember és a tömeg, a nagyszerű terv és a silányabb megvalósulás ellentétét vizsgálta. Drámái a Tragédia kivételével nem jelentek meg életében. Színpadra először a Tragédia került (1883. szeptember 21., Nemzeti Színház), világsikere, fordításokban és előadásokban, 1892-ben kezdődött. A Mózest Kolozsvárt mutatták be (1888), A civilizátor 1938-ban került először színre.
A Jeles napok szerkesztősége (Csűrös Miklós szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Első szín
LUCIFER
S nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaúl vala,
S teremtni kényszerűltél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Tizenegyedik szín
LUCIFER
S míg emberszív van, míg eszmél az agy,
S fennálló rend a vágynak gátat ír,
Szintén fog élni a szellemvilágban
Tagadásúl költészet és nagy eszme.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Tizenegyedik szín
ÉVA
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Második szín
LUCIFER
[ … ]
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Harmadik szín
LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Tizenharmadik szín
ÁDÁM
[ … ]
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.
Madách Imre: Mózes
(részlet)
Negyedik felvonás
MÓZES
Jethro, atyám! s te, kedves Cippora!
Láttátok, hogy mi történik körűlem.
tudjátok, Isten végzetes kezében
Eszközzé lettem. – Élő és halott. –
Élő neki – halott saját magamnak;
E pusztában temetkezésre ítélt. –
Mit zárjalak síromba téged is? –
E csók is, mellyet ajkidról veszek,
Talán lopás – de mindegy, az utolsó. – –
Én szültem egy egész kort, és ezen kor
Tán szégyenelné, ember hogy szülé.
Én inditám el, mit, hahogy bevégzek,
Félisten lennék. – Látod, ezért
Kell nékem vesznem. Ám legyen – legyen,
Isten megáldjon! – Őrizd meg, fiam.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Tizenötödik szín
AZ ÚR
Karod erős – szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenűl, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.
Madách Imre: A halál költészete
Kicsínyszerű az élet, ritkán jőnek,
Mint röpke álmok, nagyszerű napok,
Talán, csak hogy ne essenek kétségbe
Embernagyságon törpe századok.
Hubay Miklós: A bál után
(részlet)
Az Ember Tragédiája vége felé Ádám, az első ember, találkozik az emberiség túlélőivel – túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, amely már: a kihalás. A szembesítéstől Ádám megretten, és elmenekül. Riadalmát fokozza, hogy a Nő, a földön élő utolsó Éva, szerelmet akart tőle, a Férfi meg kerítőként működött. De Ádám idejekorán elmenekült, s az utolsó emberpár egyedül maradt… A függöny lemegy. A Tragédia más színen folytatódik.
Az itt következő jelenetben szintén az utolsó emberpárt látjuk. Csakhogy a jelenet ott kezdődik, ahol Madách abbahagyta.
A jelenet során néha be-behallatszik egy-egy mondat a Tragédia folytatásából. Csakugyan folytatódik-e valahol? Amikor az emberiség az utolsókat rúgja, vajon valahol magyarázatot ad-e csakugyan az Isten arra, ami történt? Vagy csupán a színházi emlékeink játszanak velünk? Ki tudja?
A világvége-szituáció eléggé rendkívüli ahhoz, hogy benne egyéb rendkívüli dolgok is megtörténhessenek.
Az utolsó földi emberpárnak ez a kétszemélyes idillje figyelmeztetőnek készült.
Az eszkaláció a pusztulást a mindennapiság, a megszokottság színeiben lopja a közelünkbe. Ez az idill figyelmeztetni akar, nehogy későn vegyük észre: csak egyetlen emberiség volt.
Rákos Sándor: Madách
(részlet)
Még mindig az álomlátás.
Ádám végigálmodja az emberiség múlt és jövendő történetét. Sorra következnek a történelmi korok, a Madách idejében még jövőnek számító túlgépesedett – és emberi értelemben is túlgépiesedett – civilizációkig, majd a nap kihűléséig, a föld végső jégkorszakáig.
Fantasztikum, ha úgy tetszik, science fiction; részben a valóságos történelmet vetíti elénk az álom, a történelmi múltat, mely csak Ádám jelenéhez viszonyítva jövő, részben – Wells időgépéhez, hasonlóan – a történelem mindnyájunk számára ismeretlen jövő idejét.
Az emberfaj jövőjének láttán Ádám öngyilkosságra gondol; de Éva – megint csak álombeli, sci-fi-beli fordulat! – elárulja, hogy anyaság elé néz; itt már kevés az öngyilkosság, csak kettős gyilkossággal lehetne elébe vágni az emberiség távoli évezredekben beteljesülő sorsának.
Íme: egész fajtánk, egész világunk jövője, két prototípusban „előlegezve”. S micsoda képtelen helyzetek és drámai konfliktusok lázlerobbanásai között fejlődik a két egyénített típus mostani és későbbi magunkká: huszadik és harmincadik és nem tudom, hányadik századi emberekké.
Sci-fi-írók! Tudományos-fantasztikus művek szerzői! Gyűljetek össze és mutassatok be hálaáldozatot nagy ősötöknek, Az ember tragédiája költőjének!
Kuczka Péter: Madách
(részlet)
olvadt aranycseppekkel és alvadt vércseppekkel
volt tele az ország, –
Tokajban aranyból kunkorodó
szőlőkacsra leltek,
Kalocsán aranyat izzadt a homok, –
a felhőkön kopogó négy lovas messze járt,
– még megvillant a kasza, vagy a mérleg serpenyője, –
dámák táncoltak a pesti Vigadóban,
körmagyart, palotást, csárdást,
csupa nemzeti táncot! –
néhányan ereklyéket
gyűjtögettek,
kötelet, csigát, pallost,
hajszálakból börtönben font pici erszényt,
Kossuth-bankót,
és motyogtak hozzá, –
és a fonókban évről évre
szivárványosabbak és üresebbek lettek a mesék,–
mit lehet itt tenni? – töprengtél
csigázva emlékekkel
s olvasmányokkal idegeidet és zúgó önmagad, –
Ódon kastély mély magánya rejti
Világ elől méla bánatát,
Komor ősök árnyéka belengi,
Innen csak az őszi parkba lát.
Kísértetek járnak a szívében,
Őszi éjben a nagy égre néz
S a magányban és a csöndességben
Mint a tömjén, ég a szenvedés.
A világa régen összeomlott,
A szerelme följáró halott,
A művészet lombikjába hordott
Minden üdvöt, minden bánatot.
Örök formát ölt itt a mulandó,
Muzsika lesz minden fájdalom,
Mély magányban, ami maradandó,
Föltámad a harmadik napon.
Elpusztulhat gyönyörű világa,
Úr lehet az őszi hervadás,
Gondolatok örök lombikjában
Örök embert alkotott Madách.
