ARANY JÁNOS (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Bp., 1882. október 22.): költő, műfordító, szerkesztő. 1834-ben debreceni tanulmányait megszakítva Kisújszálláson ideiglenes tanítói állást vállalt. 1835 tavaszán ismét Debrecenben tanult, festészettel, szobrászattal, zeneszerzéssel kísérletezett, sőt színésznek szegődött. Anyját elvesztette, apja megvakult. 1839-ig segédtanító a nagyszalontai gimnáziumban, később községi segédjegyző, majd aljegyző. 1840 novemberében feleségül vette Ercsey Juliannát. 1842-ben a nagyszalontai gimnázium rektora. Az elveszett alkotmánnyal megnyerte a Kisfaludy Társaság vígeposzra kitűzött pályázatát, majd 1847 januárjában az ugyancsak pályázatra beküldött Toldit a Kisfaludy Társaság fölemelt pályadíjjal jutalmazta, Arany Jánost tagjává választotta (1848). 1847 februárjától fűzi szoros barátság és szövetség pályatársához, Petőfi Sándorhoz. 1848-ban júniustól decemberig Vas Gereben mellett a Nép Barátja társszerkesztője; novemberben Aradon önkéntes nemzetőr; 1849-ben belügyminisztériumi fogalmazó Debrecenben, majd Pesten. A szabadságharc bukása után bujkálni kényszerült, pénzét, állását, jegyzői lakását elvesztette. 1851. májustól októberig Geszten Tisza Domokos nevelője, novembertől a nagykőrösi református gimnázium magyar és latin tanára. 1859-ben az Akadémia tagjai közé választotta. Szerkesztette a Szépirodalmi Figyelőt, majd a Koszorút. 1865-ig a Kisfaludy Társaság igazgatója, 1865-ben az MTA titkára, 1870–1879 között főtitkára. 1882. október 10-én Petőfi szobrának leleplezésekor meghűlt, betegségéből már nem épült föl.
A Toldi sikere után 1847–48-ban elkészült a Toldi estéjének első változata, de 6 énekre kiegészítve csak 1854-ben jelent meg. A Toldi alapeszméjét tovább bonyolítva a nemzet és a haladás (polgárosodás) programjának egymásra utaltságát emelte ki. Elégikus humorral búcsúztatta Toldi patriarkális lovagi világát, mert a diadalmaskodó új korszak veszélyes belső ellentmondásait is látta. A forradalmi korszellem és Petőfi hatására lírai, részben hazafias, buzdító költeményeket is írt, bár levelezéséből és későbbi értekezéseiből kiderül, hogy alkatához és az irodalmi fejlődés követelményeihez képest inkább a verses epikát és a balladát érezte igazi területének. A Nemzetőr-dal típusú lelkesítő verseken kívül már a forradalom és szabadságharc idején olyan nem dalszerű verseket is írt, amelyek Széchenyi és Teleki szellemében a várható nemzeti tragédia balsejtelmeit jelzik (Álom-való, Válság idején), vagy az allegóriát meghaladó objektív költészet irányába mutatnak (A rab gólya); ide sorolhatók a korai balladák (Szőke Panni, A méh románca, Rákócziné) is.
Ötvenes évekbeli lírájának középponti motívumai a nemzeti szabadságküzdelem bukása miatti kiábrándulás, Petőfi elvesztése, a romantikus költőtípus és magatartás lehetetlenné válása, csalódás a polgárosodásban és a fejlődéselvű idealista világmagyarázatokban (A lantos, Letészem a lantot, Reményem, Kertben, Visszatekintés, Gondolatok a békekongresszus felől). Illúziótlanságát és az öröm nélküli élet fölfakadó panaszait (Mint egy alélt vándor, A lejtőn, Az örök zsidó) sztoikus fegyelem, a vállalt kötelesség teljesítésének erkölcsi pátosza ellenpontozza. Fő lírai műfaja az elégikoóda, de a műfaji spektrum az ódától a dalig, az életképtől a szatirikus tankölteményig, az allegóriától a paródiáig széles sávot fog át (Dante, Írószobám, A laci-konyha, Vojtina levelei öccséhez, A gyermek és a szivárvány, Lisznyai Kálmánnak).
Válságkorszakként is emlegetik pályáján az ötvenes évek elejét. A válságból való kibontakozást az 1852-ben kezdődő nagykőrösi balladakorszak hozta meg. A történeti balladák témáját a nemzeti, költői és az általános emberi helytállás igazolt példái közül merítette, a zsarnok bűnhődésébe, az igaz ügy győzelmébe vetett bizakodás erősítésére (V. László, Mátyás anyja, Szondi két apródja, A walesi bárdok). Más balladáiban a bűn és bűnhődés lélektani és erkölcsi kérdései kerültek középpontba (A hamis tanú, Ágnes asszony), esetenként kísérteties hangulatfestéssel, zaklatott előadásmóddal, „balladai homállyal” utalva a megírás korával való közérzetbeli analógiákra (Bor vitéz). 1859–61-ben a Habsburg önkényuralom elleni küzdelmek sikerébe vetett hit nagy nemzeti ódák megírására ihlette (Reményinek, Széchenyi emlékezete); Vörösmarty és a nemzeti romantika hitvallását idézik föl a Rendületlenül, a Magányban sorai. Amikor az országgyűlés föloszlatásával visszatért a nyílt erőszak, a lírikus Arany elhallgatott: 1877 nyaráig legföljebb „alkalmi szesszenéseket”, „mondacsokat”, emlékkönyvbejegyzéseket, „akadémiai papírszeleteket”, sírverseket írt.
A Buda halála (1863) a Csaba-trilógiának nevezett és a hun–magyar rokonság hagyományát elfogadó honfoglalási eposzterv szerint a tragikus előtörténet szerepét töltötte volna be. A Keveháza (1852) Etele elődeinek korában játszódik, a hunok pannóniai térfoglalását ábrázolja az epikus tárgy balladai tömörítésével.
A Gyulai Páltól 1856-ban kapott, kulccsal zárható „kapcsos könyv” Új folyam című részébe írta az Őszikék verseit. A legismertebbek a goethei értelemben vett alkalmi líra remeklései (A lepke, Vásárban, Plevna), amelyekben a pillanatnyi érzékelés vagy politikai értesülés tárgya hívta elő a versbe kívánkozó gondolatmenetet és asszociációsort. Életének mérlegét vonta meg az Epilógus, A tölgyek alatt című és a velük rokon versekben, a halálra fölkészült ember beletörődő humorával. A kései balladák közt a népi tárgyú vagy középkorban játszódó, lélektani érdekű típus van túlsúlyban (Tengeri-hántás, Az ünneprontók, Népdal, Vörös Rébék, Tetemre hívás, A kép-mutogató), gyakori bennük a keretes szerkezet, ahol az életkép szereplőinek nézőpontjából, netán parodizálva vagy túlstilizált költőiséggel adja elő a tragikus, tragikomikus és didaktikus történeteket. A lélektaniság és a korrajz elevensége dolgában a Toldi szerelme (1879) a világirodalom nagy eposzaihoz mérhető enciklopédikus mű.
Műfordításai remekművek: legnagyobb vállalkozásai közül a három Shakespeare-darab (Szentivánéji álom, János király, Hamlet) a hatvanas években, Arisztophanész összes vígjátéka a hetvenes évek első felében készült el.
Értekező prózájának legfontosabb témakörei a magyar verstan (Valami az asszonáncról, 1852; A magyar nemzeti versidomról, 1856), a műfajelmélet (Bánk bán tanulmányok, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859; Naiv eposzunk, 1860), valamint a korabeli magyar irodalom helyzete, föladata (Irányok, 1861–62).
Arany János fedezte föl Az ember tragédiája kivételes jelentőségét; a Szegény gazdagok ismertetésében hallgatólag, de határozottan szembefordult Gyulainak Jókai-ellenes értetlen kritikájával; fontos érveket sorolt föl Tompa Mihály költészetének elismertetéséért.
Levelezése irodalomtörténeti és emberi dokumentumként is értékes, egyben elsőrangú olvasmány, naplószerűen folyamatos vallomás életéről, gondolkodásáról.
A Jeles napok szerkesztősége (Csűrös Miklós szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Arany János: Toldi
(részlet)
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját,
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.
Arany János: Toldi estéje
(részlet)
1
Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.
2
Így pihent akkor is; így tekinte vissza;
Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.
Nemes Nagy Ágnes: A költői kép
(részlet)
Nyilvánvaló, hogy legpontosabb képírónkhoz, legnagyobb szövegszobrászunkhoz, Arany Jánoshoz mindnyájan iskolába járhatunk. Jártunk is; szájtátva bámuljuk félelmetesen biztos szemét és kezét. Képei sorából (amelyek álmainkban is föl-fölmerülnek, vagy autóbusz-megállónál motyogjuk el valamelyiket, azt például: „mint ki éjjel vízbe gázol, s minden lépést óva tesz”, vagy azt: „milliom kis naptól ragyogott a mező”, vagy azt: „de bosszúsan tiltja hátrább könyökének mozdulatja”, vagy azt: „ahol legszebb virág a mályvarúzsa, köténybe rejti kis bokrát a Múzsa”)...
Arany János: Családi kör
(részlet)
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Arany János: Rendületlenül
(részlet)
Hallottad a szót: „rendületlenül –”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?…
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
Arany János: Visszatekintés
(részlet)
Álmaim is voltak, voltak…
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol! –
Arany János: Mindvégig
(részlet)
S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.
Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
Arany János: Epilogus
(részlet)
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.
Arany János: Letészem a lantot
(részlet)
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Arany János: A tölgyek alatt
(részlet)
A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"
A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...
A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!
A BALLADÁK
Juhász Ferenc: Arany János balladái
(részlet)
Talán azért féljük úgy megszeretni és megismerni ezeknek a balladáknak a mélyét. Aranyt is ez izgatta. Nem a pszichológia, de az igazság. Nem a tökéletesen egymásra-épűlt dráma, de a törvény, a törvényszegés rettenetes ára. A félmondatokból, az elhallgatásból kibomlik az egy-igazság, az ítélkező valóság képe. Vallom, hogy a vallomásos költészet csúcsai ezek a balladák. Arany balladái is. És gigászi költői-erő kell a megépítésükhöz: hogy úgy suhogjon a dárda, úgy csendüljön össze a kehely, úgy riogjon a kürt, úgy görgesse sós, szárnyas-halakkal nyüzsgő szürke-zöld elemét a tenger, hogy abban a suhogásban és csengésben, rothadás és szúrós-szagú vízförgetegben szívünkig érjen az őskor és a barbárságával föltámadt középkor, hogy a cella-ablakon belövő egyetlen fénysugár tömör legyen, mint az arany, de ennek az izzó, sűrű aranyoszlopnak hatalma, lelkiismerete, ítélete és bűntetése van.
Arany János: V. László
(részlet)
"Messze még a határ?
Minden perc egy halál!"
"Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly."
Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
S villámlik messziről.
Arany János: Ágnes asszony
(részlet)
Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
"Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
"Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Arany János: A walesi bárdok
(részlet)
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Arany János: Vörös Rébék
(részlet)
"Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -"[*]
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Arany János: Tetemre hívás
(részlet)
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
"Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!"
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
"Lélek ez ajtón se be, se ki..."
"Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?" - "Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"
KÖLTŐK ARANY JÁNOSRÓL
Kosztolányi Dezső: Életre-halálra
(részlet)
Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,
Arany János bűvös szavával
mulatott.
Babits Mihály: Arany Jánoshoz
(Egy megzavart verselő a XX. században),
Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
ládd léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édes apjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
Tóth Árpád: Arany János ünnepére
(részlet)
Törékeny testben nagy lélek, szilárd -
Veszélyes volt bár férfias dal s eszme,
Zengtél, azért is, büszke "velszi bárd",
Nehogy jobb érzésünk végképp kiveszne;
Ó, lobogj nékünk most is, drága lélek,
Te adj erőt, dalunknak lelke légy,
Tüzes lángnyelve tavasz ünnepének,
Szálld meg a költők csüggedt kebelét...
Gergely Ágnes: Az „Ágnes asszony” költőjéhez
(részlet)
Költő, ki egykor nevemet az örökkétartó
bűntudattal megkötötted,
ha majd a megnyirkosodott labirintban
elindulok mögötted,
mutasd meg végre az igazi bűnöst,
mutass rá ujjaddal az okra,
míg felnyílik a magasság, s íme, ott van mindaz,
aki Isten után vitte sokra,
egy világban, hol a jóság halmazata jó,
az érc neve érc, s többé nem hinni el,
hogy ércnél maradóbb erő volt itt a balsiker.
Juhász Gyula: Vojtina új ars poéticája új költőkhöz
(részlet)
Világpolgár légy (és ebben Aranynál
Tovább megyek, bár ő arany marad),
De ez az érzés nem a hontalanság
S becsülve mást, vedd észre a magyart!
Mert szép az export és expressio is,
(Noha magam nem élek már vele),
De a poézis mégis csak poézis
S gyökér nélkül nincs fának levele.
Magyar légy és ne mondd, de ezt mutassa
A versed színe, íze és szaga,
Amint magyar volt és költő Balassa,
Bár idegenhez gyakran járt maga.
Magyar légy, mint a római palástban
Dörgő Petur volt zordon Berzsenyi
S homéri és virgili vers folyásban
Vörösmartynk Dunánkat zengeti.
Petőfi is, akár respublikáról,
Akár juhászról énekel, magyar,
S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot,
Egy örök magyar bánatot takar!
József Attila: Arany
(részlet)
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.
Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Weöres Sándor: Negyedik szimfónia
(részlet)
Hódolat Arany Jánosnak
Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik:
halmon eke-hullám, szántás feketéllik;
már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány,
beléje-karolva hétszínü szivárvány.
Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő!
Kergeti a záport kopó-inu szellő.
Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti,
álmát a világnak tajtéka befesti...
Búborék-alakok gyülekezve kelnek,
habjai a benső, álomi tengernek,
játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet,
hajdanként mutatván, mit nem ád az élet.
Rákos Sándor: Arany ünnepén
(részlet)
Ünnepelni téged illő mód, egészen?
Föld minden királya, hódolatra készen!
Ahogy verseidben vagyon írva rendjek
hálaadásoknak s íllyes ünnepeknek.
Emlékezésünknek áldozó-edénye
emléktörő szirtről emelve az égre,
bora is szivárog, füst is alant szálldos –
bor helyett a vérünk! Ím, lásd, Arany János!
Áldozatunk lobja lángnak ha nem elég,
fölvérzett orcával hadd forduljunk feléd,
gyöngeségünk hogy tudd, sokféle kudarcunk,
és hogy mégis, mégis ama házba tartunk:
a te-építetted ronthatatlan házba,
a te gyémánt-elméd álmodta hazába –
nem is ha elérni űzött életünkkel,
de megközelítni maradék hitünkkel!
Márai Sándor: Vasárnapi krónika
(részlet)
1937. június 16. A könyvnap legnagyobb sikerét Arany János aratta: s ebben van valami megnyugtató. Arany János nem „könnyű”, nem is „szórakoztató” író. Ha egy kései közönség siet megszerezni a magyar nyelv legnagyobb művészének verseit s e versekben nincs semmi, amit a korszerű átlagízlés irodalomnak nevez, tehát nincs „párbeszédes cselekmény”, sem „boldog csattanó”! ez a készség jele annak, hogy a tömegekben él még áhítat a betű iránt, igen jelenti azt, hogy a tömegeknek van még igényérzékük. Ezt az igényérzetet jó ápolni.
Szerb Antal: A magyar irodalom története
(részlet)
Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát. Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar irodalom szellemi életének ő a sugárzási központja.
