BOLDOG GIZELLA (980 körül – Passau, 1059), a bencés szerzetesek által nevelt bajor hercegnő, az első koronás magyar királyné, a veszprémi székesegyház alapítója keze nyomát ma is megcsodálhatjuk, hiszen az ő közreműködésével készült a koronázási palást. Géza fejedelem kérte meg a kezét fia számára Henrik bajor királytól, és az eredetileg apácának készülő hercegnő Szent Adalbert püspök tanácsára 996-ban hozzáment Istvánhoz, életét annak szentelve, hogy a kereszténységet terjessze. Erős hitű, példás társa volt István királynak népe megtérítésében is, vele tartott nem veszélytelen országjáró útjain. A krónikák megörökítették a szegények, szükséget szenvedők felé fordulását, jótékonyságát, szelídségét, szorgalmát. Ez utóbbinak bizonyítéka az is, hogy amikor István király reá bízta a templomok miseruhával történő ellátását, a királyné Veszprémben valóságos üzemet hozott létre, ahol ezerszámra készítették kézzel a textileket, és amelyben udvarhölgyei és a veszprémi apácák mellett ő maga is részt vett a munkában. Imre fiuk 1031-ben bekövetkezett halála megtörte, István halála után, 1038-tól pedig teljesen visszavonult. Ennek ellenére sok méltatlan helyzetet kellett elviselnie, nemcsak bevételeit csökkentették, de gondnokság alá helyezve fogva is tartották. Előbb a magyar rendek, majd bajor lovagok szabadították ki, akiknek kíséretében negyvennyolc, Magyarországon leélt év után visszatért a hazájába. Passauban bevonult a bencés kolostorba, ahol hamarosan apátnő lett, itt élt élete végéig. Sírja a passaui Niedernburg zárda templomában található, itt magyar és német nyelvű márványtábla örökíti meg a magyarok első királynéjának emlékét. Szerzetesi életéről nagyon kevés forrás maradt fenn, egyes történészek szerint elképzelhető, hogy Magyarországon maradt, és Veszprémben halt meg, de ez nem bizonyított.
A Jeles napok szerkesztősége
Gyurkovics Tibor: A város pillanata
(részlet)
Fölszállanak a szívembe a színek
ahogy Veszprém tetőit bámulom
csontváry-kék egekre kifeszítve
lebeg könnyedén a nehéz Bakony
És percről percre változik a kép
a kékvörös most ólilába vált át
a kétméteres kis kőbalkonon
ki-ki siratja önnön ifjuságát
Egy lánnyal állok itt örömösen
szeretem őt bár nem is ismerem
ő azt siratja ami még lehet
magam meg azt ami már elveszett
Egymást siratjuk Egy madár huz át
talán ez is maga az ifjuság
a lány meg nézi a vörös eget
ahogy föllángol – mivel este lett
Aztán csak állunk mint a kőkirályok
Fölöttünk István és Gizella hallgat
siratjuk a leendő ifjuságot
siratjuk az elveszett birodalmat.