BERZSENYI DÁNIEL (Hetye [Egyházashetye], 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.): költő.
Birtokos evangélikus nemesi család fia. 1788-tól a soproni evangélikus líceumban tanult. 1793 nyarán elszökött az iskolából, néhány hétig Keszthelyen katona volt, majd egy évet otthon töltött. 1794 őszén apja visszavitte Sopronba. Anyja meghalt. 1795. júliusban abbahagyta a tanulást, anyai nagybátyjánál Niklán húzódott meg. 1796–99-ben apja mellett gazdálkodott Hetyén. 1799-ben feleségül vette másod-unokatestvérét, Dukai Takách Zsuzsannát. Sömjénbe költöztek. Itt kötött barátságot Kis Jánossal; ő fedezte föl, hogy Berzsenyi Dániel verseket ír. 1804-ben Berzsenyi Dániel Niklára költözött. 1808-ban 77 verset tartalmazó kézirata Kis János közvetítésével Kazinczyhoz került. Kazinczy lelkesen üdvözölte, fölajánlotta, hogy segíti kötetének szerkesztésében, versei hibáinak kijavításában. 1810-ben verseinek kiadása végett Pesten járt, megismerkedett Vitkovics Mihállyal, Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel. Vidékiessége miatt nem tett rájuk jó benyomást, ő is idegennek érezte magát köztük. 1813-ban megjelent verseinek első, 1816-ban második kiadása. Kölcsey kritikáját „recenziói lárvába burkolt csúfoló írásnak” érezte, fölháborodásában „hypochondriás antirecenziót” írt; csak átdolgozva közölték. Mivel Kazinczy nem kelt a védelmére, őt is ellenségének tartotta; levelezésük megszakadt. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja lett.
1808-ig írt verseinek időrendjét nem ismerjük. Valószínű, hogy első időmértékes hazafias ódái és korai, rímes szerelmes versei az 1790-es évek második feléből valók. Korai szerelmes verseiben gyakori a hangulatukat megtörő moralizálás. A későbbiek, főként az időmértékesek legszebbjeiben az emlékezés (Az első szerelem) és a mulandóság gondolata (Cencimhez) jut érvényre. Hazafias költeményeinek többsége alkaioszi óda. Közülük a Kesergés, későbbi címén A magyarokhoz lehetett az első, amely 1810-ben kapta meg végső formáját. Ez legnépszerűbb verse; számos sora szállóigévé vált, Kodály dallamával új időszerűséget kapott, s máig hangzó érvénnyel hirdeti: „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. Berzsenyi Dániel verseinek jellegzetes tárgya a menekülés a világ elől az antik költészet és mitológia képeivel idillé színezett magányba, a poézis vigasztalásához (Osztályrészem, Horác, Amathus, Melisszához – időmértékesek). Az ifjúság örömeitől való búcsúzás, a mulandóság, a csalódás kap hangot a költészetének csúcspontját jelentő, nagy hangulati erejű elégiáiban. (Időmértékesek: Barátomhoz, Az ifjuság, A közelítő tél, Barátimhoz; rímesek: Bucsuzás Kemenes-aljától, Levéltöredék barátnémhoz.) Lírájának egyedülálló darabja szép vallásos ódája (Fohászkodás, 1802–08). 1808 után korábbi fő ihletforrásai jórészt kimerültek. Kazinczyval való kapcsolatáról levelezésük többet árul el, mint a hozzá és feleségéhez írt tisztelgő versek. Néhány jambikus episztolában a felvilágosodás eszméit szólaltatta meg (Kazinczy Ferenchez, 1809, Dukai Takács Judithoz, 1815, A Pesti Magyar Társasághoz, 1815, Vitkovics Mihályhoz, 1815). Elégikus hangját filozofikussá mélyítette e korszakának legjobb költeményeiben (Életphilosophia, 1811, A temető, 1815). Kölcsey kritikája után lírája csaknem teljesen elnémult. Újra magasba szárnyalt lírája a Gróf Mailáth Jánoshoz (1830) című, Széchenyit ünneplő ódában és utolsó, befejezetlen versében (A poézis hajdan és most, 1832). Széchenyi Hitelétől ösztönözve írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul (1833) című tanulmányát. Esztétikai és kritikai tanulmányait Kölcsey recenziója után, részben vele vitatkozva írta. Antirecensiójában (1817–18, átdolgozott változata: Észrevételek Kölcsey recensiójára, 1825) költészetét védve és magyarázva hitet tett a romantika új stílusa mellett. Kritikáiban (Kritikai levelek, 1829–34, Bírálatok, 1831–32) nem valósította meg azt az igényt, amelyet elvi tanulmányában (A kritikáról, 1835) megfogalmazott: nagyrészt megrekedt a csupán nyelvre és formára ügyelő „kéregkritikánál”.
Berzsenyi Dánielt a XIX. században hazafias ódáiért becsülték. Teljes életművét a XX. század fogadta be. Nagy nyelvi erejű időmértékes verselése, amely már-már elavultnak tetszett, a magyar szabad vers megteremtőire hatott, s Kodályt ihlette. Tanulmányok, esszék, versek sokasága bizonyítja, hogy 19. századi költészetünk élő alakja.
A Jeles napok szerkesztősége (Orosz László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz [Forr a világ…]
(részlet)
Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.
Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz [Romlásnak indult …]
(részlet)
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Berzsenyi Dániel: Bucsuzás a Kemenes-aljától
(részlet)
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Berzsenyi Dániel: Horác
(részlet)
Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örűlj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl,
Mint a nyíl s zuhogó patak.
Berzsenyi Dániel: A tavasz
(részlet)
A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.
Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.
Berzsenyi Dániel: Közelítő tél
(részlet)
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Berzsenyi Dániel: Osztályrészem
(részlet)
Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!
Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
Gyenge dalodra.
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hives ernyőd.
Kazinczy Ferenc: Berzsenyihez
(részlet)
Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam! ők az iskola
Törvényeit bátran általszökdösik.
Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;
Becsűlik a példát, de csak ha szép.
De kell-e törvény, kell-e a szépre példa?
S nem-széppé a szépet s a rútat viszont
Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?
A babonának reszkető fia
Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi.
Homér hatosban zengi hőseit,
Úgy érti mesterétől, - s a hatos szép.
Vörösmarty Mihály: Berzsenyi emléke
(részlet)
Így esdekelt a lángkebelű fiú;
S mit kért, megadták dúsan az égiek:
Szózatja harsány s áradatként
Elragadó leve zengeménye.
Dallott szerelmet, dalla szelíd panaszt,
S megédesűlt a fájdalom ajkain;
Dalt zenge a muló örömnek
S az maradóbb s magasabb öröm lőn.
A tikkatag magyar nyár napja barnul
Bús homlokán és bágyatag szemén,
Konok szivében csöndes zivatar dúl,
Elverve dús vetése: a remény!
Pipája füstöl és haragja lángol,
Eszébe jut bírája: Kölcsey
S felködlenek a római világbul
Komor lemondás zordon hősei.
S boldog Horácra gondol, aki bölcsen
Borral, leánnyal megelégedett
S kevély nyakán dagadnak kék erek.
Ki itt a költő és magyar, ha ő nem?
S míg döngő lépte mély homokba ful,
A szilvafán egy vén harkály gyalul.
Lászlóffy Aladár: Berzsenyi
(részlet)
Vezér veszély: a többinél veszélyebb.
Boldog az úton közeledő lélek,
akit csak szél, csak éles eső kerget,
nem esze ás élete alá vermet,
nem arca ablakán néz ama tájra,
hol éjjel-nappal kötelesség várja
és nem magától, nem magáért bírva
egy örök lecke füzeteit írja.
Takáts Gyula: Berzsenyi szelídgesztenyefáira
Zölden és magasan, mint tenyér,
gesztenyefád Hélioszhoz ér.
Jelképesen, mert ott és itten
csak így ragyoghat minden
és tollad alatt, amely a tárgya,
az anyag a szárnyait kitárta.
Gyökere mély s éterin lebegve
Phoebusz kocsiját megérintette.
Tündér változatok műhelye a világ?
Kölcsey kamuti szeméből sanda barátság
sugárzott Szemere elfeledte
a recensiót Egyszóval a Föld
Nagy szelídítő ám Nemzetes Körülmények Uram
por oskolájában a deák megcsapatik
és birtokügyekre fogva holtig
morogva méregeti a Horác-karikát
míg a nincsben telnek a férfiévek
az idő tó melyben hiába csapkod
az üstökös nyomor csóvája
csak az eszme rázza az oszlopot
s a sors-arénában hol az oroszlán ugrik
és bömbölésétől csillag hasadoz
görög mértékre hízik a disznó
s alomnak ott a melankólia a vér
Közel kerültem. Égieknek
világtalan melege lángol.
Az ég nagy szárnyai lebegnek
a robbanó melódiáktól.
Szférák zenéje, rőt gomolyban
pereg alá, zuhog a szikra
és nem vagyok az, aki voltam,
a napfény fröcsköl tollaimra.
Dörög a kín, csikordul égbolt,
elmozdulnak hegyek a földön,
fehér lesz minden, ami kék volt,
dob dübörögjön, dárda döngjön.
Mindíg magos a sasok útja,
világtól tart másik világig,
hegyes fejét a napba fúrja,
de lenn csak az árnyéka látszik.
Hazugságai kertje lehervadt,
beborítja a mogorva őszinteség
letarolt nádasai helyén
jégsuta lábak –
Ennyi maradt a madárból
S már sérelmek se,
Csak kutyavonítás
Híg ötvözete az undornak
Kancsójában borkő,
s nem tudja:
nyelni nehezebb? vagy köpni?
A kerti szárítón
foszlott ujjasok gubanca
az ökörnyál
Már nincs szó
Az igaz sem elég
Ha tél jön, fehér hó esik
Nagy László: Berzsenyi szólítása
(részlet)
Te halhatatlan, bírod-e még sivár
sugár-hazád, hol nincs soha változás?
Szemöldöködnek íve vonaglik,
érzem, a könny kitolúl szemedre.
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj,
kutasd a kórság rút pete-halmazát,
s mert sárkányként a moly fia hemzseg,
Dániel úr, tusakodj molyokkal!
Sötét sugár üt nászi ruhádon át,
s vitézkötésként látszik a bordacsont,
üszökben látod liliomfádat,
Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.
Csorba Győző: Nikla, november, 1820 után
(részlet)
Társam bükkfa-kupám: enyhület, égi szárny;
talpam: tüskökön és gyalog. –
Hős múlt, legmagasabb menny, zenit és nadír:
agyváz… Kölcsey!?… Mégis én!…
Borzongok, keserű gőz lepi bé agyam,
borzongok, de a toll receg:
„Elröpültél már szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.”
Lám-é! négy kicsi sor, ennyire futja csak.
Szél szaggatja az ablakot.
Vinnyog kint a csupált gesztenye és dió.
Borzongok… szenelőm alél.
Jobb lesz – rajban a rém! – bújnom az ágyba már.
Takáts Gyula: Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől
(részlet)
Ledőlt a vén ház fejem felett…
Aranyam semmi… üres ól… mező…
Reményem összedőlt, nem térhetek
kies honomba vissza már soha.
Nem fénylik rám a Ság és Kemenes
áldott, tündéri mosolya…
Takáts Gyula: Utolsó niklai töredékek
(részlet)
Kölcseyhez
Nem feledtetés fátyolával!
Terítettél le engem bárddal,
Mint szérűdre toppant bikát.
. . . . . . . . . .
Eged, pennád kicsiny… Alája
Nem fért agancsom koronája…
Takáts Gyula: Niklai elégia
(részlet)
Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt.
Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja
és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől.
És ragyogott nem rég a határ, kék láng boritotta.
Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott
s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő,
izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből.
Illyés Gyula: Haza a magasban
(részlet)
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
