A magyar labdarugó „Aranycsapat” 1953. november 25-én a londoni Wembley stadionban 6:3 arányban legyőzte a hazai pályán akkor már 90 éve veretlen angol válogatottat. A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-ban november 25-ét A MAGYAR LABDARÚGÁS NAPJÁvá nyilvánította.
A Jeles napok szerkesztősége
Jékely Zoltán: Futball-eseményre
Olasz–magyar, 1973
Feltámadott a futball,
magyarok futbala!
Ijesztve vad digókat,
hálójukba dugókat
vitézül rugdala…
Orbán Ottó: Utóhang egy művészetkedvelő koldussal
(részlet)
– Hová valósi ön?
– Magyarországra, Európába.
– Ne mondja, maga magyar! Nagyon örülök magának. Maguk nyerték Mexikóban a labdarúgás aranyérmét.
– Mi nyertük. Bombay és Delhi között olvastam az újságban, a repülőn.
– És a tokiói olimpián is a maguk csapata nyert.
– A mienk.
– És az ötvenes években volt maguknak egy nagy csapata.
– Volt. Aranylábú fiúknak nevezték őket.
Rákos Sándor: Magyarország–Törökország 6:0
glória! glória! nincs többé félhold se müezzin
nincsen a lófarknak híre se hamva se már
ím buzgón tévéhez járul a felszabadult nép
Vitray szájából hallgat te deumot
kétszeres ünnep e nap hisz Isztambulban a kontyost
(1526–1984)
otthon vertük ki bár késtünk kicsikét
Gyurkó László: Fociország
(részlet)
Én már arra is gondoltam, ha nekünk ilyen rosszak az idegeink, akkor nem szabadna rúgni a labdát. Mert ha nem rúgjuk, akkor nem lesz se NB I, se NB II, se területi bajnokság, se semmi. És ha nem lesz bajnokság, akkor nem mehetünk a világbajnokságra, és akkor biztos, hogy nem lesz hat nulla. És lesz több gyerek és kevesebb alkohol. Tessék betiltani a focit meg még sok minden mást, törvényerejű rendelettel, és akkor punktum és jólét meg minden. (Ilyen törvényt – tudomásunk szerint – csak az országgyűlés hozhatna, de annak más a napirendje. – A szerk.)
Mándy Iván: Tribünök árnyéka
(részlet)
– Még egy ilyen sarkost tessék lőni! – ugrált a gyerek a kapuban.
– Ezt beszedted, fiacskám. Gól! Persze, a bal sarokba vártad a labdát. Vigyázz, magas bombát küldök!
Csempe-Pempe magas „bombát” küldött, aztán laposat, majd félmagasat. A gyerekek körben álltak körülötte. – Ez biztosan valami nagy játékos lehetett – súgta egy szeplősképű. Bekerülhetett volna ő a nagycsapatba is, csak hát gyönge fizikum, gyönge fizikum… Ahogy megint nekiállt egy tizenegyesnek, Duck urat érezte a háta mögött, a régi trénert. Szinte hallotta a reszelős hangját. – Senki nem tud úgy tizenegyest lőni, mint Csempe-Pempe.
Aztán egyszerre elrepült a jobb cipője, és ott ugrált zöld harisnyában. Ketten is rohantak a cipőért.
– Köszönöm, öcsi!
Egy padhoz ügetett, befűzte a cipőjét. Fölállt. Előtte a kapus izzadt, vörös arccal.
– Hogy hívnak, fiam? Gruber Karcsi? Hát ide figyelj, szerdán kijössz a Titánia-pályára. Tréningre. Majd bemutatlak az ificsapat mesterének. Négy órára! – Fölemelte az ujját, aztán megfordult és ment. Gruber Karcsi mellette futott, mint egy kölyökkutya. Szólni nem szólt, csak nézett rá. – Csempe-Pempére.
Moldova György: Kapitány, kapitány…
(részlet)
Kezdjük vagy negyven évvel ezelőttről. Nekem úgy tűnik, hogy Rákosi Mátyás nem véletlenül választotta ki szövetségi kapitánynak éppen Sebes Gusztávot. Magatartásuk jegyei hasonlóak: mély hit a saját vezetői csalhatatlanságukban, és mindenekelőtt éberség az éleződő nemzetközi osztályharcban. Mielőtt felhúzták volna a kesztyűjüket, mindig megnézték, nincs-e benne az ellenség keze?! Az emlékezetes londoni 6:3-as meccsen nem negyvennégy láb és körülbelül feleannyi fej, hanem két világnézet csapott össze a Wembley stadionban. Csak Grosits védésein látszott, hogy már akkor sem értett egyet a rendszerrel. Ő egyébként is legalább három világbajnokságon járatta le játékával a kommunista rezsimet.
Rákosi és Sebes Gusztáv tévedései is egy tőről fakadtak, a természet és a logika törvényeit mindketten legyőzendő burzsoá csökevénynek tekintették. Egyikük gyapotot akart termelni fagyzugos Alföldünkön, hajszárítóval kellett melegíteni a leszedett gubót, hogy hajlandó legyen kipattanni, a másikuk a világbajnoki döntőn egy ballábas játékost állított a jobb szélre, ráadásul egy Tóthot.
Méray Tibor: Tisztító vihar
(részlet)
Megszületett az az elmélet, amely szerint Magyarország nem azért ér el kiváló eredményeket a futballpályán, vagy az atlétika salakján, mert sok tehetséges sportembere van, hanem azért, mert a népi demokrácia ebben is magasabbrendű a kapitalizmusnál, mert a magyar sport eredményei szükségszerűen a társadalmi berendezkedés felsőbbrendűségét bizonyítják. A vezetés a legtöbb pénzt a futballra áldozta, amely a legnépszerűbb sportág Magyarországon. (…)
Mert a futballmeccsek 90 percig ordító, izguló, dühöngő, lelkesülő közönsége a meccs után már fáradtabb s talán kielégültebb is volt annál, hogy másfajta őrjöngésekre gondoljon, a lefojtott tömegindulatok elpárologtak a napsütötte pályák zöld gyepe fölött, a felgyülemlett keserűség (a párttitkárok, az igazgatók, az agitátorok és a propagandisták siserahada ellen) egyetlen széles üvöltéssel ömlött ki a lelátókon, s a harag szennyesét arra a csatárra öntötte, aki az ötös közeléből a kapu mellé lőtte a labdát.
Moldova György: Baumgartner, az érzékeny kapus
Mikor a Világkupa döntőjében 0:0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja a zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét.
A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve.
De jaj, mi lett a csapatunkkal?
A Tornakertből vad vihar
szórt szét bennünket, s oly hamar
lőn utcakölyköké a futball!
Most e döngés emlékezésbe ringat,
mely egyszersmind öröm és árva-kín,
s új ifjúság tülekedésein
keresem régi mozdulatainkat.
S mint Toldi vén lovában harc zajátul,
a régi tűz bennem is fellobog,
s szép passzaiktól, megfogyatkozott
combizmom össze-összerándul.
– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.
Esterházy Péter: Foci
(részlet)
Szokták mondani, mit kell ezt ennyire mellre szívni, nem Mohács, csak egy meccs, nem innét ítéli meg a „világ” a „magyart”… De hát mi a fontos? A nehézipar? Vagy a sertésprogram? Ó, talán az irodalom. Mi irodalmi nagyhatalom vagyunk, mondogatják sértődötten a literátorok. Maradjon köztünk, nem vagyunk azok.
Nem akarok túlozni, és tudom, hogy van különbség Platini és Flaubert, Puskás Öcsi és Mikszáth közt (bár ez utóbbi kettőt összeköti: a pocak) – de hát ha ez a játék olyan, hogy egy-két napomat rendbe hozta (egy nyert meccs után a nap: rendben), és milyen kevés dolog van, mely ekkora hatalommal bír – akkor a legkevesebb, hogy kétségbe is eshetem.
