Keress

Móricz Zsigmond: Rokonok (részlet)

– Fúj.

– Mi az a fúj?

– Birkát enni, fúj.

– Mindenki azt evett. Az a magyar étel.

– És egy birkatokány húsz pengő?

– Á. Az egész vacsoráért kettő hetvenet fizettem.

– Hogy lehet egy birkatokányért kettő hetvenet kérni. Azt is fel kellene robbantani, azt az Arany Fácánt.

– Nem kettő hetven, hanem egy húsz. Aztán fánkot ettem, az hatvan, az egy nyolcvan... és egy fél liter bor hetven, az kettő ötven és húsz fillér borravalóval kettő hetven.

– Hisz akkor még van tizenhét harminc...

– Mint egy vizsgálóbíró... Egy üveg pezsgőt is rendeltem.

Lina percekig hallgatott. Előbb meg kellett emésztenie a gondolatot, hogy az ura pezsgőzik, aztán belenyugodnia, hogy ez megtörtént... Pezsgő, az ő életükben. Ah. Nagyon szereti a pezsgőt, de oly kevésszer volt életében része benne... Egy-két leánykori szédület, igazán jó, hogy lehetetlen, elérhetetlen, mert kifordíthatná a sarkaiból... Éppen ezért, mert neki képtelenség még gondolni is arra, hogy valaha pezsgővel édesítse s mámorítsa a létezést, valósággal úgy hatott rá a pezsgő szó, mint a Szodoma és Gomorra idecsendülő híre... Valósággal beleszédült, s megtört hangon mondta:

– És az mennyi? – s már nem is érdekelte, hogy mennyi, mert az ő költségvetésének határain túl volt.

– Hét pengő – mondta az ura, pedig nyolc volt.

– Hét pengő - ismételte az asszony, s lehunyta a szemét. Hét évet élt át a legszűkebb takarékosságban. Folyton csak dolgozni, beosztani, mosni, varrni, vasalni, fótozni, gyerekeit rendben tartani, urát... magára soha semmi nem jut... Pezsgő...

Megsimogatta a homlokát, s eszébe villant, hogy nemigen régen nagy feliratot látott egy bolt felett, hogy egy üveg pezsgőt két pengő hatvanával árulnak... Akkor is mosolygott rajta, mert egyszer Budapesten voltak, s egy üveg pezsgőért valaki tizenkét pengőt fizetett. Francia pezsgőért... De most kibökte:

– A fűszeresnél kettő hatvan.