TOMPA Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.): költő. Igriciben, nagyszüleinél járt elemi iskolába, ahol a tanító felismerte tehetségét, s helybeli földbirtokosok gyermekei mellé ajánlotta szolgadiáknak. 1832-től Sárospatakon tanult. 1838-ban rajtakapták, hogy társaival „fát rekvirált”, s nyilvánosan megbotozták, ezért Sárbogárdra ment segédtanítónak. 1839-től ismét Sárospatakon tanult bölcsészetet, jogot, majd teológiát, közben nevelő is volt. 1840-ben megjelentek első versei, de igazán költővé az Athenaeumban 1841 júniusában közzétett Alkonyatkor avatta. Kazinczy Gábor és Szemere Miklós figyeltek fel tehetségére, segítségükkel került előkelő házakhoz nevelőnek.
1845 decemberében Pestre költözött, hogy Patakon és Eperjesen gyűjtött népmondáinak kiadását előkészítse. A nagy sikerű kötet 1846 februárjában azonnal elfogyott. Pesten Petőfivel és Várady Antallal lakott együtt, de Petőfitől hamarosan elhidegült. Ennek is szerepe volt abban, hogy amikor a bejei református gyülekezet lelkipásztornak hívta, Miskolcon letette a lelkészi vizsgát, és 1846 szeptemberében Bejére költözött. Még ez év végén Szuhay Mátyás című költői beszélyével dicséretet kapott a Kisfaludy Társaság pályázatán, 1847 februárjában pedig a Társaság tagja lett. Lírai versek mellett írt balladákat, sőt novellát is. 1848 tavaszán gyógyulást keresve külföldre utazott, majd a rimaszombati nemzetőrszázad tábori lelkészeként részt vett a schwechati csatában. Arany lapjának, a Nép Barátjának munkatársa volt. 1849 áprilisában Kelemér papja lett, májusban pedig feleségül vette egy földbirtokos leányát, Soldos Emíliát. 1850 márciusában kisfiuk született, de kéthónapos korában meghalt. 1851 szeptemberétől Hanvára került lelkésznek. 1852 tavaszán mélyen érintette Amerikába vándorolt barátjának, Kerényi Frigyesnek halálhíre (Levél egy kibujdosott barátom után). Májusban házkutatást tartottak nála, nyáron hetekig Kassán volt vizsgálati fogságban, a hagyomány szerint A gólyához című verse miatt. 1853 januárjában született második fiuk, s Tompa Mihály ekkor ismét hónapokat töltött vizsgálati fogságban. 1853-ban kiadta Virágregék című kötetét, 1854-ben verseinek második kötetét. 1857-ben második fia is meghalt. 1858-ban az MTA tagja lett. Egyre többet betegeskedett, látása is romlott, utolsó évei nem szűnő küzdelmet jelentettek a betegséggel és a halállal.
Korai költeményei az almanachlíra jegyében születtek: képei finomkodók, nyelve választékos. Hamarosan megérintette a népiesség divatja: népdalokat írt, amelyek gyorsan népszerűek lettek. Első nagy sikerét Népregék, népmondák című kötetével érte el: valódi népmondákat vett alapul, de a hagyományozódott anyagot szabadon kezelte. 1847-ben Petőfi és a közhangulat hatására az ő költészete is radikalizálódott. Az 1848–49-ben írt toborzók, riadók után költészetének igazi virágkora az önkényuralom éveiben bontakozott ki. A politikai élet megélénkülése idején Arany mellett ő alkotta meg a nemzeti fájdalom nagy líráját: képessé tette erre moralizáló hajlama és a burkolt, közvetett érzelemkifejezés iránti érzéke (A gólyához, Levél egy kibujdosott barátom után, A madár, fiaihoz). 1859 után, ő szólaltatta meg a nemzet reménységét, várakozását nagy allegorikus verseiben (Új Simeon, Ikarus). Hajdan legnépszerűbb alkotásai a Virágregék voltak, melyeknek száraz, tanító jellegét a nyíltan kiütköző moralizálás okozza. Népies elbeszélő költeményei (Szuhay Mátyás, A vámosújfalusi jegyző) Petőfi és Arany nyomán haladnak.
A kortársak és az utókor egy darabig Petőfi és Arany mellett, mint a népies triumvirátus harmadik tagját emlegették. Megbecsülése azonban hamarosan hanyatlani kezdett, s a Nyugat korára már szinte elfeledték. Két nagy kortársához képest valóban másodrangú tehetség, noha néhány verse az egyetemes magyar költészet remekműve, s a népies-klasszicista ízlés önálló változatát képviseli.
A Jeles napok szerkesztősége (Imre László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Tompa Mihály: A madár, fiaihoz
(részlet)
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek …
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után
(részlet)
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj …?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Tompa Mihály: Ősszel
(részlet)
Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.
Tompa Mihály: Levél Petőfihez
(részlet)
Bártfáról 1844.
Ismeretlen, hanem mégis jó barát!Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!
Jól beszél ez a poéta! – gondolám;
S életemben bár egyszer sem láttalak!
Megengedj, de cimborámnak szántalak!
A pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;
Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:
Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.
Petőfi Sándor: Tompa Mihályhoz
(részlet)
Hát, fiú, olvastam azt a verset,
Amelyet te énhozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem.)
De legjobban az gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém, te is szereted.
Ej be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek összevissza?
Látszik: deák vagy és kálomista,
Aki a vizet nagy kínnal issza.
Tompa Mihály: Az erdei lak
(részlet)
(Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben.)
Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.
Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigó-fütty, gerlicék bugása,
S csattogány-dal szépen összevágnak.
Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.
Levél verses részlete
Téged magadat is, szerelmes nődet is,
Meg, ha ugyan volna, kis csecsemődet is,
Apádat, anyádat, a familiádat,
Kijáró, bejáró ökonómiádat:
Kivánjuk szivesen én s a feleségem,
Laci, Julcsa, én két apró szép cselédem,
Kivánjuk nem egyszer, hanem száz- meg százszor, –
Most ölel forróan, – s többet ir majd másszor – igaz barátod
Arany János.
Tompa Mihály: Ikarus
(részlet)
Betöltve éltem hívatása! -
A víz sirom hadd ássa, ássa...
Kőszirt leszek neki;
Habját, melyet szétzúza bennem,
Ijedt, zajongó rendületben
A felhőkig veti.
S lész a hab is, mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen: - felőlem emlék!
Vész, bíz ha szendereg,
Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng itt a kiáltás.
Halandók, merjetek!
Juhász Gyula: Ének Tompa Mihályhoz
(részlet)
Talpig nehéz gyászban, térdig holt avarban,
Fájó magyar őszben, bús világviharban
Ünnepel ma néped,
Ősznek és bánatnak énekese, téged.
Ősz és bánat nem volt soha még e tájon
Ily áldatlan, mint ez, mikor fájva-fájón
Emlékezünk vissza
Gyászunkban is bízó, hívő dalaidra.
Ősz és bánat nem volt soha még szívemben
Ily vigasztalan és ilyen terméketlen,
Dús fájdalmú ősöm,
Ki dalt szüreteltél bánaton és őszön.
Magányban és búban magam is merengtem,
Írt magam is leltem csöndes énekemben;
De most néma ajkkal
Állok én az őszben – „elfeledve a dal”.
Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál
(részlet)
Édes barátom!... de szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, - ugy vagyok valóban -
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.
Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e együtt a lant és a biblia?
Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?
Tompa Mihály: Új Simeon
(részlet)
S mért függök e zajos világon,
Mikor csend s béke lesz amott?
Mit várhatok még életemtől?
Semmit, semmit… csak egy napot!
Melynek fényes, csábos reménye
A rég megunt földön maraszt,
S gátolja e sárház ledőltét…
Azt a napot várom, csak azt!
Szép, szép leend az! sok hasonlót
Nem szűlnek évek, századok;
Oh, hogy e fényes, e dicső nap
Mivoltáról nem szólhatok!
Pedig képét itt hordom… amint
Magát lelkembe rajzolá;
Ahogy velem volt alva s ébren,
Ahogy kisért mindenhová.
Tompa Mihály lelke bolyong az ég
csalánzsákjában, döfködi, háborgatja,
fehér páráját fujja át a durva
vámon, az ázottszagú büdös mennyből
Tompa Mihály lelkének nem lehet
lejutni a parókiába, jaj,
csizmatalpnyomos, hidegvizes folyosókon
mászkálva gondolok magára, nem is
tudom miért, talán csak mert
ebben az őszben minden olyan, mint a
huzamos kórság, a veranda
olyan üres, mint a lehellet
Emília asszony halála után, s a gyerek
kóróvá sorvadása idején, kóró, bürök, csalán
félig rohadva, költő, kálvinista pap
vége Hanván, ágyi izzadtság, hurut
elbitangolt birtok, mikor a behordatlan
káposzta ráknál büdösebb, s az ember
fia is hasonlatos a vaddisznóhoz,
csatangol, túr, röfög,
orrával szurkálja a másikat,
talán ezért jutott eszembe, talán
azért, mert félek, mert nem is ősz van, hanem
január, nulla fok fölötti lét, lenyomva
a sárig a köd, s a ködben én
göthösen mímelem az énekest.
