Tersánszky Józsi Jenő (Nagybánya, 1888. szeptember 12. – Budapest, 1969. június 12.)
Kossuth-díjas író. A Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjává választotta.
*
Nagybányán született (ma Baia Mare) 1888. szeptember 12-én, kiegyensúlyozott életet élő, egzisztenciájában időnként mégis meg-megingó polgári családban. 1906-ban szülővárosában érettségizett.
Kamaszkorától kacérkodott a bohém élettel. A helybeli művésztelep hatására festőművésznek készült. A szülői akaratra hallgatva 1906–07-ben jegyzőgyakornok Szapáryfalván, egy évvel később joggyakornok Nagybányán. 1908-tól előbb Eperjesen a jogakadémiával, majd Budapesten a jogi egyetemmel próbálkozott, de (tandíját elmulatva) szinte semmit sem végzett.
1910-ben a Nyugat közölte Firona című novelláját, 1911-ben megjelent első novelláskötete. 1914 és 1918 között katona, 1918 szeptemberétől hadifogoly; 1919 augusztusában tért haza. Ekkor már, főleg 1916-os, Viszontlátásra, drága… című regényének köszönhetően, elismert író. Nélkülözései miatt 1921. június 16-án a Dunába ugorva öngyilkosságot kísérelt meg. Szerencsés megmenekülésének újsághírét olvasva kezdett vele levelezni a literátus ambíciójú Molnár Sári, akit 1921. szeptember 8-án feleségül vett. Ebben az évben megjelent fő műve, a Kakuk Marci első kötete. 1922 nyarától a Nyugat főmunkatársa. 1923-ban mutatkozott be színházi szerzőként. 1927-ben három évvel korábban írt A céda és a szűz című kisregényének „szeméremsértő” voltáért két hónap börtönbüntetésre ítélték, ennek egy részét le is töltötte. 1930 táján saját regös együttesével lépett föl, 1932-ben megalakította sajátságos „színházát”, a Képeskönyv Kabaré társulatát, majd fellépett zenehumoristaként is.
1940-től a Híd című hetilap munkatársa. Budapest ostroma alatt tevékenyen bújtatta és mentette az üldözötteket. 1947-ben felújította kabaréját, bárokban szórakoztatta a közönséget, a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának dolgozott – még ekkor, idősödvén sem tett le arról, hogy artistaként, hangszervirtuózként vagy feltalálóként lesz világhírű (technikai újításai nem váltak be, zenetörténeti elképzelései értetlenségbe ütköztek). 1948-tól állami évjáradékban részesült, ekkor már egy nagy élményt jelentő (1947-es) párizsi út is mögötte volt.
Egyéni, kópés, szabados témakezelése és hangvétele, számos legendaszerű történetben is megörökített örökfiatal, szoknyabolond, a kocsmai és piaci társaságot kedvelő egyénisége 1950-től esztendőkig kiszorította az irodalmi életből, ekkor főleg báb- és mesejátékokat írt. 1955 után ismét megjelenhettek könyvei. 1960-ban elvesztette sokáig betegeskedő, példás odaadással általa ápolt feleségét. 1965 nyarán nősült újra, második felesége Szántó Margit. Utolsó éveire az edzett, inas test erői elfogytak, a betegségtől az író szelleme is eltompult. Bár semmiképp sem akarta elhagyni Avar utcai, évtizedek óta lakott, nevezetessé lett kis otthonát, a János Kórházban érte a halál 1969. június 12-én.
Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci ifjúsága
(részlet)
Bevezetés
Kakuk Marci jelenleg piaci polgár, vagyis magyarán csavargó. Ott őgyeleg egész áldott nap a szülővároskája piacán, és segít a vásári kofáknak sátraikat cipelni, meg a kupeceknek visz el egy-egy levelet a kávéházból, vagy a képeket hordja utánuk városszerte. Úgy él egyik napról a másikra, mint a piac verebei. Amit keres, azt beissza a pálinkásbutikokban, vagy elpecsenyézi a lacikonyhán.
De Kakuk Marci eredetileg a rendesen tisztálkodó társadalomból származik. Igaz, hogy még nagyon kora ifjúságában búcsút mondott annak. A komaságot azonban sok mindenben tartja vele most is. Így külsejében is például.
Kakuk Marci gubát, kucsmát nem venne magára semmiért. Kakuk Marci zsakettben jár és köcsögkalapban. Zsakettjét ugyan már kifordítva is az ócskásoktól vette előző tulajdonosa, és Kakuk Marci már attól az ószerestől, akinek az adta el. Köcsögkalapjának karimáját pedig úgy használja, mint a katonák a csákójuk kantárját. Azaz fele le van szakadva, és ha fúj a szél, álla alá húzza, ha meg szép az idő, akkor fölhajtja. Így a köcsögnek elöl dupla a karimája, hátul karimátlan. Igen gyakorlatias eszme.
A lábai, azok már, sajna, jobban, sőt, végleg elrugaszkodtak a jobbszőrűek rendjéből. Ugyanis ezeken paraszti bocskort visel. Vagy sárcipőket. Már ha sárosak.
Ám Kakuk Marci, ha csavargó is, nem annyira züllött, alja egyén. Sem nem tolvaj, még csak nem is iszákos túlságosan, sőt, még azt sem lehet egészen ráfogni, hogy dologkerülő. Szíve pedig? Sohsem romlottabb a Kakuk Marci szíve a másokénál! Csak valahogy, mintha eleve csavargónak lett volna rendelve a Magasságoktól.
Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka
(részlet)
TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ
Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszky-regényből lépett volna elő. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne. Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ülő emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort, anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak belőle a mulatságosnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerőssel is, hangosan szidta a fennálló rendet, azt a rendet, amely éppen hatalmon volt. Közben művészi szinten játszott gitáron is, fuvolán is, de ha kellett, értett bármelyik zeneszerszámhoz, és ha éppen nem volt pénze, elment zenebohócnak.
De aki írásait olvasta, tudta, hogy a század egyik legnagyobb magyar prózaírója, a magyar nyelv egyik legköltőibb stilisztája, Jókai és Krúdy óta irodalmunk legtermékenyebb szerzője. És aki mindezt tudta felőle, az azt is tudta, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott művet, mint ő. Folyton pénzre volt szüksége, és írta, ami éppen eszébe jutott, remekműveket és hevenyészett műveket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekműbe illő részletekkel.
Aki pedig asztalhoz ült vele, hogy elbeszélgessen erről-arról, s ital közben filozófiai elméletektől erotikus anekdotákig mindenre sor került, az elámulva vette tudomásul, hogy ez a nagyon színes képzeletű, isteni csevegő valójában nagyon művelt, a maga körül gomolygó világot nagyon jól értő, rendkívül józan eszű, férfiasan bátor, az emberségességért nemcsak lelkesedő, hanem bármikor életét is kockáztató férfi. Ráadásul szemérmes, a maga erényeiről nem szóló férfi. Sohase beszélt arról, hogy az ellenforradalom idején milyen segítőkészen állt az üldözött kommunisták mellé, hogy 1944-ben szakadatlan életveszélyben mentett meg és rejtegetett zsidókat, katonaszökevényeket és kommunistákat. Ha valaki ezekre hívta fel a figyelmet, elpirultan nézett maga elé, és ezt mondta: "Hát istenem, az ember nem élhet úgy, hogy megvesse magát."
Kiformált magának egy különös életformát, amelyben becsülhette magát. Akárcsak legismertebb hőse, Kakuk Marci, a csavargó álarcában, ha kellett, kivetetten, ha kellett, megalázva, védte az emberi méltóságot.
