Gellért, Csanád első püspöke (†1046). Előkelő velencei család sarjadéka. Hét éves korában súlyosan megbetegedett. Szülei egyetlen gyermeküket a kor jámbor szokása szerint szerzetesi ruhába öltöztették, vagyis Istennek és a bencés rend szentjeinek oltalmába ajánlották: oblátus, Istennek áldozott személy lett belőle. Szerzetesként Bolognában tanul, majd a velencei Szent György-monostor apátjául választják meg. Hamarosan lemond azonban a klastrom „fejedelemségéről”, hogy majd Jeruzsálemben remetéskedjék. Útközben Dalmáciában hajótörést szenved, és így hazánkba, sőt Szent István udvarába jut. Itt a király tanácsadója, Imre herceg nevelője lesz.
Néhány év múlva szíve vágyát követve, a bakonybéli remeteségbe vonul.
[…]
Gellért bölcsességét, atyai szívét árulja el a symphonia Ungarorum ismert jelenete is: éjszakai szállásán egy őrölgető szolgáló magyar nótájának hangjára ébred föl. A dallamot szépnek, különösnek találja, a lányt pedig jókedvvel végzett munkájáért megjutalmazza. Így lett Gellért a magyar népköltészet első hírmondója.
Szent István halála után a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére kerül. A Duna mellett nagy sok nép vevé körül, és hagyinálni kezdék kővel. Ő kedég szent keresztnek jegyét hányja vala eleikben és egyik sem találja vala. Annak utána ragadák mind szekerestül, és egy nagy hegyrül aláereszték, kinek Kelenfölde neve. De mikoron még es élne, gerelyekkel átalverék őtet, és egy nagy kövön az Duna szélén eltörék fejét, és azonképpen mártiromságnak koronáját vevé. Az mely kövön kedég kiontották vala agya velejét, hét esztendég semmi árvíz el nem moshatta vérét, míg felgyűjteték az jámbor egyházi népektül. A hagyomány szerint ezen a helyen a sebek begyógyultak, a törött csontok helyükre illeszkedtek, ha fölöttük a sebesült anyja, lánytestvére vagy jegyese egy Üdvözlégyet és egy Hiszekegyet elmondott.
Pogányok közt töltött éjet, napot,
A farkasok közt járt Gellért, a pásztor
És kimerülve harctól, virrasztástól,
Pihenni tért tornyos Csanádba most.
A Megfeszített képén elborong
És a zsolozsmát egyhangún mormolja.
Az alkonyat gyászleple száll a dómra,
Künn vakkantanak a komondorok.
De ím a mélyből hangos nóta szól,
Egy szolgálólány malmot hajt s dalol.
Valami pogány nóta, de mi szép!
Gellért dobogni érzi nagy szivét:
Tüzes varázzsal, bűvös áradattal
Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal!
Faludy György: Óda a magyar nyelvhez
(részlet)
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.
Hubay Miklós: Symphonia hungarorum
(részlet)
Néha úgy képzelem, hogy azok a hittérítő papok, akik tűzzel-vassal és katekizmus-magoltatással terjesztették a kereszténységet Magyarországon, titokban szerelmesek voltak a pogányságnak bűn nélkül szerethető megjelenési formáiba. Hogy valami ODI ET AMO hozta őket ide.
Az éjjelente darálókövet forgató cselédlány éneke megütötte a velencei Gellért és a német Walter fülét – így mondja a Szent Gellért-legenda. Hogyhogy ez a semmi pillanat ilyen emlékezetes lett? Hogyhogy nem tűnt el a futó benyomások végtelen sorában? Én úgy hiszem, hogy Gellért épp ezért – egy ilyen pillanatért – jött Velencéből Magyarországra. És most beteljesedett számára valami valami pusztai nosztalgia. Utána már jöhetett a következő legendás pillanat. A vértanúsága a Kelen hegyén.
Petőfi Sándor: Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél...
Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél?
Mi mélyebb a Duna vizénél?
Dunaviznél mélyebb mély szerelmem,
Szentgellértnél nagyobb nagy keservem.
Dunaparton fűbe heveredtem,
Halásztak a halászok mellettem,
Kihalásztak sok apró kis halat,
Hálójokban alighogy megakadt.
Ha azt tudnám, hogy az én hálómba
Valami nagyon nagy hal akadna,
Akkora, hogy berántana engem:
Nekem is volna halászni kedvem.
