Rákos Sándor (Kálmánháza, 1921. november 25. – Budapest, 1999. december 25.)
Kossuth- és háromszoros József Attila-díjas költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
*
1921. november 25-én született Kálmánházán, 1999. december 25-én hunyt el Budapesten. Gyermekkorát a szűkös anyagi körülmények határozták meg (édesapja tanyai tanító volt). Gimnáziumi tanulmányait Hajdúnánáson (1932–37), illetve Nyíregyházán (1937–1940) végezte. 1942-től 1944-ig a Közgazdasági Egyetem hallgatója volt.
Első versei 1940-ben, a Szabolcsi Szemlében jelentek meg. 1944 decemberétől 1945 májusáig a Nyírségi Magyar Nép munkatársa volt. 1946 nyarán költözött Budapestre; a MOKÉP sajtóosztályán dolgozott 1949-ig. 1949-től 1951-ig munkahelye a Révai (majd Szépirodalmi) Könyvkiadó volt. 1951-től szabadfoglalkozású költő, műfordító, esszéíró.
1949-ben látott napvilágot első verseskötete (Az eb válaszol); ezt viszonylag hamar követte a második (Férfikor, 1952). Első köteteit a tragikus, lázadó hangnem, az élet reménytelenségének, sőt abszurditásának kifejezése jellemezte. A túlélés egyetlen esélyének a szigetszerűen elképzelt saját világ megteremtését látta. Majd – legalábbis a köteteket tekintve – többéves hallgatás következett, s csak 1957-től publikálhatta több-kevesebb rendszerességgel vers-, műfordítás- és prózagyűjteményeit.
Költészetére kezdettől jellemző a formai és hangütésbeli sokféleség. Fáradhatatlan, sokoldalú kísérletező. Akár egyik mesteréről, Füst Milánról írta, maga is az örök változást tartotta alapelvének. „Aki egyetlen elvhez kötné magát, erőszakot követne el az örökmozgó, örökváltozó életen.” Ennek a – költészetfilozófiai szintre emelt – elvnek a jegyében kísérelte meg nyomon követni és lírailag kifejezni a világban és önmagában zajló szakadatlan változást. Alapélménye a múló idővel és az ellenséges világgal folytatott reménytelen, de az emberi méltóságot megalapozó küzdelem. Ennek az élménynek talán a hosszú vers általa kifejlesztett változata felel meg a legjobban. Sokáig ebben a belső sokféleségnek teret adó műfajban volt képes a leginkább megvalósítani költői célkitűzését: a belső sűrítettség és a részletező kiterjedtség egységét, a töredékesség felfokozottságának, valamint a hosszú felsorolások mindent bekebelező és költészetté emelő gesztusának szintézisét. Jól illeszkedett ehhez fiatalkori lírájának másik jellegzetes hangütése, amely mindgvégig elválaszthatatlan volt költészetétől: a protestáns zsoltáros hang, a jeremiád, a próféciák panaszszava.
