Oszlopszentek
A korai idők szíriai szerzeteseinek körében terjedt el az aszkézisnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba, kunyhóba húzódott vissza, hanem egy oszlop tetejére. Ezt úgy képzeljük el, hogy egy 3–1 méter magas kőoszlop tetején egy nagy kőlapot helyeztek el, azt korláttal vették körül, ez lett a remete lakhelye. Élelmezéséről egy létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok, zarándokok és kíváncsiskodók gondoskodtak.
Az önsanyargatás legendás világrekordere is egy oszlopszent volt, Genovéva naptári szomszédja, Oszlopos Szent Simon (január 5.). A szír keresztények e csudabogara (†459) közel 70 éves koráig gyötörte magát Isten és a maga dicsőségére. Gyermekkorában pásztorként edződött a későbbi élethez. Ifjú volt még, amikor a szerzetesi életet választotta. 1 éven át kolostorban gyakorolta a szigorú aszkézist. Már ott hírhedtté vált amiatt, hogy egy kötelet oly szorosan tekert a derekára, hogy az mélyen bevágódott a húsába. Amikor elöljárója ezt fölfedezte, kiutasította a kolostorból. Az egyház sohasem nézte jó szemmel a megszállottságnak eme szélsőséges formáit. Írott források tanúsítják, hogy ezek esetenkénti „örömszerző” voltáról tudomással bírtak.
Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon
(részlet)
Gondolattá vált magunkkal kell felmérni a világot, mint Oszlopos Simeon tette... de a változó kor megköveteli a póznáról való leszállást... A világ öngyilkos törekvéseinek segíteni az emberrel szemben... Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten...
Perczel István: Új Teológus Szent Simeon a test szerepéről az istenlátásban
(részlet)
Ma már nem kell Új Teológus Szent Simeont (949-1022) és „misztikáját” bemutatni a magyar olvasónak. Magyarul olvasható nemcsak Huszonöt fejezete az istenismeretről és a teológiáról, de összes fennmaradt költői műve is, amelyet tanítványa, Nikétasz Sztéthatosz Az isteni szerelmek himnuszai, illetve Az isteni himnuszok szerelmei címmel adott ki. A verseskötet címének kétértelműsége az attikai költői nyelvből származik, amelyet mellesleg Simeon nem gyakorolt: költeményeit a beszélt népnyelvhez közelálló, saját irodalmi dialektusban írta, s ezt a nyelvet Nikétasz a kiadáskor átírta, hogy amennyire lehet, közelebb hozza ezeket a sehova nem illeszthető verseket az irodalmi normának számító, de az emberek többsége számára immár érthetetlen és élvezhetetlen klasszikus attikai nyelvhez.
Jékely Zoltán: A várakozás zsoltára
(részlet)
Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső, szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.
Hadd tudjam magamat márványkirálynak,
ki hétszáz éve áll templomfalon,
s csak labdázó inaska, gyermek
hiszi, hogy él!
