„…Az Oroszlán…”
A történelem hajnalán az oroszlán nemcsak Afrikában volt honos. A fekete földrészen kívül Dél-Európától Indiáig mindenütt nagy számban élt. Az óriás macskát nemcsak azért irtotta az ember, mert a bőrét és a nyájait féltette tőle. Oroszlánt ölni egykor a férfiasság próbája volt, a törzsön belüli hatalmat igénylők rituális kötelezettsége, ami a vadászmódok és fegyverek tökéletesedésével királyi passzióvá süllyedt. Így pusztult ki e királyi vad gyorsan civilizálódó eurázsiai élőhelyein. Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, mint a királyok állata és az állatok királya jelképpé nőtt, és mivel a királyság intézményét égi eredetűnek hirdették, a királyok pedig a Nap fiának tekintették magukat, az aranysörényű ragadozó napjelképpé lett. Mint ilyen, nemcsak a szakrális és profán művészetekben jutott főszerephez, hanem a közelmúlt népművészetében is, ott is, ahol élő oroszlánt nem láttak soha.
Egyiptomban a Nagy Istennő egyik megjelenési formája az oroszlánfejű Szekhmet, a háború istennője volt, de ábrázolták Íziszt is oroszlánfarokkal. Oroszlánháton állva jelenítették meg a föníciai Asztartét, a hettita Arinna napistennőt és fiát, Szurummát, a phrűg Kübelét. A brahmanista mitológiában Síva feleségének harcias alakja – ekkor Durga a neve – szintén oroszlánon lovagol. Az uralkodóknak kijáró oroszlántrónus – a buddhista művészetben Buddha és egyes bódhiszattvák ülőhelye – őrt álló, óvó-elrettentő jelképes szerepet töltött be. Egyiptomi eredetű képzet szerint – láttuk – a túlvilági kapukat is oroszlánok vigyázták. Oroszlánölő naphérosz volt a sumér Gilgames, a zsidó Sámson, a görög Héraklész, a félig-meddig történelmi hőssé vedlett „oroszlánsörényű” perzsa Rusztem. Héraklész, amikor első munkájaként legyőzi a nemeai oroszlánt, felölti annak lenyúzott bőrét, miáltal maga is oroszlánná, azaz királlyá, a nyárban uralkodó Nappá válik. Hasonló okból nevezi oroszlánnak a Biblia Júda királyi házának alapító ősét.
Hogy az oroszlán a lángsörényű Nap jelképe lett, helyet kapott a Zodiákus csillagképei között is. Az Oroszlán csillagképet az Állatöv „királyának” tekintették. Legfényesebb csillaga, mely a nappályán trónol, a Regulus, magyarul „Királyocska”, „Királyfi”.
Juhász Ferenc: Mámor
(részlet)
Az Oroszlán jegyében
születtünk mindaketten,
amikor aszalódik a fű a sírokon
és a madarak pilledten dadognak,
a sár varangyokkal kipattog,
mint a hülyék lágy arca,
s a folyókban annyi hal feszűl,
hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,
s este zuhog a tűzbogár,
hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét,
s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút
a fülledt föld felett,
s a csillagok
rakásra hányt peték
a boldog űrben,
s a hold is akkora,
hogy az már kimondhatatlan,
s a napraforgók árnyéka töményebb,
mint a feketemárvány krisztusfejek.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
Nap
A mitologikus világképben a Nap kering a Föld körül, ezért van az, hogy a szoláris év mítoszai, meséi a Napot megszemélyesítő hős vándorlásáról szólnak. Az asztrológia is a Föld körül „bolyongók” (görög planétész), köztük a Nap egy esztendős életútját követi nyomon. A Napét így: az Oroszlánban van „otthon”, itt „uralkodik” (latin domicilium = „székhely”), a Szűzben vándorútra kél (peregrinus = „idegen”, „vándor”), a Mérlegben az őszi napéjegyenlőségkor éri el a „romlás” (casus = „bukás”, „hanyatlás”). A Skorpióban, Nyilasban és Bakban tovább „vándorol”, a Vízöntőben – az Oroszlánnal szemben – jut pályája mélypontjára, „rangját veszti”, „számkivettetik” (exilium = „számkivetés”). A Halaktól kezdve a pályaív emelkedni kezd ismét, a Kosban a tavaszponton a Nap visszanyeri „erejét” (latin exaltatio = „felmagasztalás”), és a Bikán, Ikreken, Rákon át „vándorolva” ismét feljut oroszlános trónusához. Ez a pályaív, a Holdéval együtt szabályos, évenként ismétlődő sinushullámot rajzol az idő tengelyén, mindig oppozícióban a Szaturnuszéval. A csillaghitben az esztendő drámai cselekményének a váza a Nap-Hold kettős és a Szaturnusz ellentétére épül, amit a többi planétához való viszonyuk színez, és a csillagképes háttér ábrái töltenek fel „eseménnyel”. A mítoszok, mesék szerkezete is „asztrologikus”. A világképi program szerint ugyanis „lent” is mindennek aszerint kell történnie, ahogy az „fent” zajlik, a világnak törvényt szabó kozmikus istenek körében.
Petőfi Sándor: A Kiskunság
(részlet)
Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára…
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.
Petőfi Sándor: János Vitéz
(részlet)
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.
Csokonai Vitéz Mihály: A nyár
(részlet)
A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Kálnoky László: Július
(részlet)
A perzselő és buja nyár
kemencéjében a kopár
fennsík kigyúl, lentebb a málna-
bokrok nyújtják gyümölcsüket,
s a szunnyadó erdők felett
úszik a tölgyek barna álma.
Lombok között bujkál a fény,
zöld láng lobog a fák hegyén.
Szerszámládájukat kinyitják
a kis, hegyes fülű manók,
kezükben gyújtó és kanóc,
hogy felrobbanthassák a sziklát.
Kányádi Sándor: Nyár van, nyár…
(részlet)
Nyár van, nyár,
tikkasztó.
Kiszáradt
minden tó.
Elapadt
a patak.
Weöres Sándor: Nyári este
(részlet)
Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sürü raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.
Bim-bam! Torony üregében
Érc-hang pihen el az éjben.
Arany János: Toldi
(részlet)
Első ének
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
Kányádi Sándor: Nyár
(részlet)
Ballag a Küküllő,
meg-megállva baktat,
szúnyogokat fogdos
a kicsi halaknak.
Weöres Sándor: Kánikula
(részlet)
Szikrázó
az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.
Kosztolányi Dezső: [A napraforgó mint az őrült]
A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
Feléd fordítjuk szüntelen az arcunk,
bálványunk, éltetőnk, tüzes korong!
Hasonlítunk hozzád. Talán miattunk
aggódsz, ha fényed felhők közt borong.
Szánd tányérképű rokonaidat
rövidre szabott életük miatt!
Számlálhatatlanok évmillióid,
s kóróvá száradunk mi őszutóig.
