JÁSZAI MARI (Ászár, 1850. február 24.–Bp., 1926. október 5.): színésznő, a legnagyobb magyar tragika. Keserves gyermekkor után 1866-ban a Győrből Székesfehérvárra tartó Hubay Gusztáv társ.-a után szökött és kardalos lett. Rövid időn belül fellépett Bényei Istvánnál is, majd 1867-től 1869-ig Molnár György Budai Népszínházában játszott. Ekkor ismerkedett meg Kassai Vidorral, első férjével, akitől azonban csakhamar elvált. Még együtt szerződtek 1868-ban Kolozsvárra, ahol 1872-ig dolgozott. 1872-ben a Nemzeti Színház Laborfalvi Róza szerepkörére szerződtette. Bemutatkozásul a Bánk bán Gertrudisát játszhatta el. Nagy része volt a Paulay Ede nevével fémjelzett nemzeti színházi aranykor létrejöttében éppúgy, mint az 1892-es bécsi vendégjáték sikereiben.
Magyar színházművészeti lexikon (részlet)
Babits Mihály: Jászai Mari halálára
(részlet)
Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba, nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
és siratott…
De te éltél, Orestes, s láttad homlokán
a csillagot, amilyen nem égett talán
koldus korunkban senki másnak homlokán;
a csillagot, mely hit volt, fenség, és kemény
magasságok dacával izzó tiszta fény:
hiába már! a csillag elhúnyt, s nincs remény!
Ha mégegyszer láthatnánk fejedelmi
fájdalmad, hallhatnánk félelmetes
haragod, mit nem fog fel hanglemez,
se filmszalag, mivel együtt remegni
szívünknek módja többé sose lesz…
Villamosság, rezgés, mágnes ezernyi
s mindig több modern varázslata őrzi
utódaid képét, bűvöletes
mosolyokat, remek sikolyokat.
Mégis tiéd a jobb rész, Boldogabb!
ki láthatatlanul is mindig itt vagy,
te népdal, akit szájról szájra lop
az idő, örök visszhang tömör illat,
mit szét nem szórnak szeles századok.
Madách Imre: Az ember tragédiája
(részlet)
Tizenegyedik szín
ÉVA
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Szabó Lőrinc: Jászai Mariról
(részlet)
A Nemzeti Színház épp ekkoriban újította fel Az ember tragédiájá-t, kézenfekvő volt tehát, hogy Madách darabjának első előadásairól beszélgessünk. 1882-ben ugyanis Jászai volt Éva, az első Éva a Tragédia – vagy ahogy ő ejtette: a Tragődia – premierjén.
– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – csóválta fejét –, nagyon utálom, amiért ilyesmivel jön hozzám. Igen, én alakítottam Évát, mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben. Paulay igazgató egy nap megfogott a színház udvarán: „asszonyka, nézze, nagy tervem van: előadom Az ember tragődiájá-t! Az Évát magának szántam. Szép lesz, örül neki?” Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. Panaszolta is később az igazgató Prielle Kornéliának: „különös asszony ez a Jászai: nekiadtam az Évát, s még csak fel se csillant a szeme!” Pedig hát, tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: én és Éva? Hiszen ez esténkint tíz külön alakítást kíván! Paulay talán még nem ismert eléggé, s azért hitte, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul ekkora hír hallatára.
