Keress

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben
(részletek)

Bevezető 

A július 2-án Komárom alatt vívott csatában a harminckétezer főnyi honvédsereg nemcsak hogy győzelmesen visszaveri az ötvenkilencezer főnyi osztrák-orosz haderő támadását, hanem még a Budára vezető legrövidebb útvonalat, a szőnyi országutat is nyitva tudja tartani. Görgey most is valósággal keresi a halált. És majdnem meg is találja. Ott csapkod körülötte már a halál a monostori sáncok visszafoglalásakor is – és aztán a minden ellenséges erőt magára vonó, a szőnyi út újra elfoglalását lehetővé tevő huszárroham során az egyik gránátrepesz talál.

Ha az a gránátrepesz akkor csak egy centiméterrel mélyebbre hatol, a szaktudomány, irodalom és közvélemény mára rég elfeledte volna már Görgey minden hibáját, nem az áruló jelzőt vetnénk oda gondolkozás nélkül a neve mellé, hanem tűzoszlopnak neveznénk, ahogy lángvörös zekéjében a hadsorok élén nyargal, és akkora lovas szobra magasodna a komáromi csatatéren és a budai várban, hogy a nyakunk is belefájdulna, ha fel akarnánk emelni a tekintetünket egészen addig a szerencsétlen, sebzett koponyáig.

Ha az a gránátrepesz akkor csak egy centiméterrel mélyebbre hatol, más árulót kellett volna találni – mert a szabadságharc akkor is vereséggel végződött volna, és ebbe nagyon nehéz belenyugodni. Talán Perczelt gyaláznánk árulónak, hiszen örökösen engedetlenkedett, és elsőként akart Törökországba menekülni. Vagy Dembińskit, hiszen valamennyi csatáját elvesztette. Vagy Klapkát, hiszen nem sikerült neki a negyvennyolcas alkotmányt biztosítania, amikor feladta Komárom várát. De Görgey szívós volt, életben maradt, és megóvta tábornoktársait a meg nem érdemelt gyalázattól, a felelőtlenül odavetett gyalázó szavaktól.

Katona Tamás

Harminckilencedik fejezet

Utolsó találkozásom Kossuthtal – Gróf Guyon tábornok jelenti, hogy Dembiński hadseregét Temesvárnál szétverték – Felszólítom Kossuthot, hogy köszönjön le – Ő fővezérré nevez ki – Csány rábírja Kossuthot a leköszönésre – Kossuth utolsó szózata a nemzethez – Az oroszok válasza alkudozást ajánló felszólításunkra – Indítványozom, hogy adjuk meg magunkat feltétel nélkül az oroszoknak – A haditanács határozattá emeli indítványomat

Augusztus 10-én este az intézkedések az Újarad alatt álló osztrákok ellen 11-én hajnalban kezdődő támadás éjjeli előkészületeihez már a főhadiszállásból eljutottak az egyes hadtestekhez, mikor Kossuth kormányzó azonnali személyes tanácskozásra* hívatott magához Arad várába.

Teljesítettem az utasítást, és ugyanabban a szobában találtam rá a kormányzóra, amelyből néhány órával ezelőtt távoztam, hogy őt és a minisztereket a fővezérválasztásban jelenlétemmel ne feszélyezzem. Azóta a miniszterek is eltávoztak, és Kossuth egyedül maradt. Négyszemközt akart találkozni velem. Valószínűleg ekkor láttam őt utoljára életemben.*

Azt hittem, Kossuth azért hívat, hogy a fővezérválasztásról szóló legújabb kormányhatározatot tudassa velem, és azután a közvetlen jövőben esedékes hadműveleteket beszéljük meg – de ez a feltételezésem tévesnek bizonyult. Azt, hogy az iménti minisztertanácson engem választottak meg fővezérré, én csak Karintiában tudtam meg; és nem a jövő volt az, amiről Kossuth a négyszemközti találkozón elmélkedni kezdett, hanem már csak – a múlt.

Miután röviden összefoglalta a tehetségével és fáradhatatlan buzgalmával kivívott valóban nagyszerű sikereket – melyek nélkül a honvédelem már Ausztriával egymagával szemben is kimerült volna –, azt állította Kossuth, neki ahhoz, hogy az oroszokat és osztrákokat egyszerre kiverhesse az országból, csak egy dolog hiányzott: az én bizalmam! Megemlékezett arról az időről, mikor (Tiszafüreden, 1849 márciusának elején) felszólított engem, mondjam meg őszintén, ha a legfőbb hatalomra vágyom, mert akkor ő maga fog számomra pártot alakítani, és ez a párt egész Magyarország lesz. Megemlékezett arról a feleletről is, melyet neki felszólítására adtam (azt, hogy nincs oka bennem vetélytársat látni), de azt mondta, hogy nem voltam őszinte iránta; emiatt volt lehetetlen, hogy velem egyetértésre és megegyezésre jusson; s egyedül ennek a következménye, hogy Magyarország nem tudta ellenségeit megrontani, hanem maga jutott a végromlás szélére.

Sokat és sokfélét beszélt Kossuth ebben az értelemben, és világosan láthattam belőle, mennyivel könnyebb neki a haza elvesztését az én nyakamba varrni, mintsem bűnbánón bevallani: arra csábította a nemzetet, hogy a maga törvényes igazát odadobja egy olyan eszme kedvéért, melynek megvalósításához nem volt elég ereje.

Ez a felismerés azt a végzetes kilátást nyitotta meg számomra, hogy valószínűleg nekem kell ezután a kormányzó vétkeiért bűnbakul szolgálni; de ugyanakkor Kossuth állításának képtelen volta – hogy számára (kinek fején, mint mondogatta, töviskorona volt a hatalom koszorúja) már a puszta kételkedés kijelentésem őszinteségében, hogy nem vágyom a legfőbb hatalomra, lehetetlenné tette a velem való egyetértést és megegyezést, azt ugyanis, hogy ne mondja ki Magyarország elszakadását Ausztriától –, nos ebből a képtelenségből azt a reményt merítettem, hogy Kossuth maga lesz az, aki (sajátságos logikájánál fogva) minden rám tukmált bűnét idő jártával lassankint le fogja szépen szedegetni rólam.