DEÁK FERENC (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.): politikus, országgyűlési követ, az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere. „A haza bölcse”.
Apja jómódú középbirtokos volt. Édesanyja Sibrik Erzsébet, a Győr megyei csécsényi (ma Rábacsécsény) Sibrik Antal – Győr megye alispánja – elsőszülött leánya. Deák kamaszkorában elveszítette szüleit; csendes, zárkózott természetűvé vált. Keszthelyen kezdett iskolába járni, később a pápai Királyi Algimnázium növendéke lett (1812–13). Innen került a nagykanizsai piarista gimnáziumba, ahol 1817-ben végzett. Az év őszétől a Győri Királyi Tudományakadémián bölcseleti és jogi tanulmányokat folytatott. Ezután Pestre került joggyakornoknak, és 1823 végén kapta meg ügyvédi oklevelét. 1824-től 1832-ig Zala megye fizetés nélküli alügyésze és árvaválasztmányának jegyzője volt, és a törvényszéki üléseket járva megismerte a megyei jogi élet minden apróbb részletét. Szabadidejében sokat olvasott és a magyar alkotmány- és jogtörténetet tanulmányozta. Kedvelte Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor költészetét, leginkább azonban Vörösmarty Mihály műveihez vonzódott. 1833-36 között – és később 1839-40-ben – Zala megye országgyűlési követe volt a pozsonyi diétán. Hamarosan az ellenzék egyik vezére lett; a jobbágyság helyzetének javításátért és a szólás valamint a sajtó szabadságáért küzdött. Később ő lett a liberális ellenzék vezérszónoka. A Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben választotta tagjai közé. 1845-ben a Védegylet tagja lett. Politikai nézeteit tekintve Kossuth és Széchenyi eszméi között állt. 1847/48-ban ismét követnek választották. Az 1848-as áprilisi törvények elfogadása után, a Batthyány Lajos vezette első felelős magyar kormány igazságügyi minisztere, a miniszterelnök jobb keze lett. A szabadságharc leverését követően azt vallotta, hogy ragaszkodni kell a ’48-as elvekhez, az ország alkotmányos önállóságához, így magát az alkotmányt kedvező pillanatban egy tollvonással helyre lehet állítani. 1851-ben Schmerling osztrák igazságügy-miniszter felszólította, hogy vegyen részt az igazságügyi reformok tárgyalásában, de ezt nem vállalta. 1855-ben az MTA elnökévé választották. 1860. december 29-én Ferenc József császár kihallgatásra kérette, hogy vele is megvitassa a kiadatás előtt álló februári pátenst. Deák nem értett egyet. Az 1861-es országgyűlés előtt részt vett az országbírói értekezleten, Pest belvárosi képviselője és egyben az ún. felirati párt vezére lett. Május 13-án megtartotta felirati beszédét és javaslatát: szerkesszenek feliratot a királyhoz a 48-as alkotmány visszaállítása érdekében. A felirati javaslat visszautasítása után, augusztus 8-án újat szerkesztett. 1865. április 15-én a Pesti Naplóban megjelent ún. Húsvéti Cikke, amelyben a Habsburg-házzal való jövőbeni kiegyezés gondolatát körvonalazta. Az 1865-ös országgyűlés pártja számára meghozta a győzelmet (48-as törvények, a megyei autonómia visszaállítása, dualisztikus tervek). 1866-ban egy újabb császári meghallgatás alkalmával gróf Andrássy Gyulát ajánlotta miniszterelnöknek. 1867-ben Kossuth Lajos Deáknak címezte a kiegyezést ellenző ún. Kassandra-levelet. 1867. június 8-án megkoronázták Ferenc Józsefet. Az új kormányban Deák Ferenc nem vállalt munkát, de az országgyűlés többségi pártját, a „Deák pártot” ő irányította. Jelentős szerepe volt az első évek liberális polgári törvényeinek létrehozásában. Deák később betegsége miatt és a vezető réteg közömbösségét, haszonhajhászását, megalkuvását látva elkedvetlenedett, és visszavonult a politikától, de haláláig neve tartotta össze különböző platformokból álló pártját. 1876. január 29-én hunyt el. Deák Ferencet a nemzet halottjának tekintették, a végtiszteletadást az országgyűlés rendezte. A „haza bölcse” a Fiumei úti sírkert (Kerepesi temető) egyik mauzóleumában nyugszik.
A Jeles napok szerkesztősége
Deák Ferenc: A közös ügyek tárgyában készült javaslatról
Pest. 1867. március 28.
(részlet)
Meg vagyok győződve, hogyha akkor, midőn az 1848-i év szeptember 18-án a magyar országgyűlés megbízásából mint küldöttek a bécsi országgyűlést felszólítottuk (Halljuk! Halljuk!): „bízza meg minisztériumát a magyar minisztériummal leendő egyezkedésre, hogy köztünk s Ausztria között a kölcsönös viszonyok végleges elhatározása által minden ezentúli súrlódásoknak s egyenetlenségeknek eleje vétessék”; ha, mondom, akkor nekünk a kiegyezkedés oly módját ajánlották volna, minőt a mi javaslatunk tartalmaz: a magyar országgyűlés azt valószínűleg nem utasította volna vissza. (Élénk tetszés. Úgy van! Helyeslés a középen.) Meg vagyok győződve, hogy akkor, midőn 1848-ban október 8-án a mi országgyűlésünk alsóháza végzésileg kimondotta többek közt azt, hogy „Magyarország és annak képviselőháza, szabad néphez illőleg, bizonyosan az ausztriai néppel mindazon érdekeket, amelyek három százados viszonyaikból erednek, a legbarátságosabb úton fogja kiegyenlíteni”, jelen javaslatunk elvei szerint kiegyeztünk volna. (Úgy van! – a középen.) Meg vagyok győződve, hogyha akkor, midőn minket az országgyűlés herceg Windischgrätz táborába küldött egyezkedés végett (Halljuk!), a herceg, ahelyett hogy föltétlen megadást követelt, jelen javaslatunk szerinti kiegyezkedéssel kínált volna meg, a nemzet képviselői nem lettek volna idegenek azt elfogadni. (Úgy van! – a középen.) Meg vagyok győződve, hogy Buda várának visszavétele* után s a nagysallói ütközet után is, melyek fénypontjai valának a küzdelemnek, hozzájárult volna ily egyezkedéshez. (Úgy van! – a középen.) És mennyi vér, mennyi szerencsétlenség, mennyi szenvedés lett volna megelőzve. Hol állnánk most, erőben, tehetségben, fejlettségben, hol állana a birodalom. Most békés úton juthatunk ily kiegyenlítéshez; ne utasítsuk azt el magunktól. Más-e most a jog, mint akkor volt, vagy talán erősebbek vagyunk és több erőfeszítést több szenvedést megbírunk? Ha sikerült politikai létünk roncsolt hajóját egy kis révpartra juttatnunk, visszalökjük-e azt ismét a zajgó tenger hullámai közé, csupán azon kétes reményben, hogy talán, de csak talán, majd ha a vész el nem sodor, egy szebb, nagyobb, biztosabb kikötőbe juthatunk? (Lelkesült éljenzések a középen.)
Deák Ferencz: A vallás ügyében
Pozsony, 1833. július 13.
(részlet)
Súlyos átok gyanánt nyomja nemzetünket a hajdan korból, úgy látszik, örökségül reánk szállott irigy viszálkodásnak minden közbizodalmat elfojtó indulatja. Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést, talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. Nem is a külső erőszak fog egykor minket elnyomni, hanem belső egyenetlenség, mely a közerőt és közlelkesedést kifejleni nem engedi, s polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva, dúlja fel végre nemzeti létünket; mert ime most is a legszentebb tárgy, a vallásnak és lélekismeret szabadságának tárgya, boldogító áldások helyett, a visszavonás és indulatos gyűlölség magvait szórta el közöttünk.
Garay János: Áldomás Deák Ferenczre
(részlet)
Ápril 20-án 1845.
Csordultig áll a telt pohár
Somlyó arany nedvével,
Csordultig telve szívem is
Kedvemnek érzetével;
Kelyhem – s szivemnek fenekét
Ma még mindenki lássa -
Az áldomás, mit ma iszom,
Deáknak áldomása!
Vörösmarty Mihály: Deák Ferenc
Alkudtál s mondtad: „nem kell, amit ti szerettek,
Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás;
Munkabiró lelket kívánok, félni tudatlant,
S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.
És emberszerető szívet, ha vad indulatokkal
És áleszmékkel küzdeni síkra kelek.
Tűrni viszályt és pártharagot, s ha kerűlni lehetlen,
Régi baráttól is tűrni a néma döfést.
S amint kezdettem fiatalkori lelkesedéssel
Arról hálaimát mondani vég napomon.
Mindezekért a díj, amelyet elérni reményem:
Vajha kicsin legyek a nagy haza hősei közt.”
