Keress

Csoóri Sándor: Nomád Napló
(részletek)

Találkozásaim az anyanyelvvel

Arra, hogy a kokast kakasnak, a szómát szalmának, az ustort ostornak, a föcskét fecskének is mondják, tizenkét éves korom tájt döbbentem rá végérvényesen. Akkor, amikor a hat osztályt kijártam, s elkerültem hazulról. S hogy valaki a nyílt utcán, nagy csődület előtt, nem lepökte, hanem csak leköpte haragosát, erre is ugyanakkor.

Ez az utóbbi fölismerés olyan elemi erővel hatott rám, hogy szikrát csiholt ki belőlem. A pökhendi szó mintájára egy új szó pattant ki az agyamból: köphendi. S ettől kezdve, ha fölvágós, ha nyegle, ha gőzös fejű, ha beképzelt, azaz, ha pökhendi alakokba botlottam: a megvetés, az utálat első szirénahangja után rögtön beugrott saját gyártmányú szavam is: köphendi. Kiejteni, hangosan sosem ejtettem ki. Leírni is csak most, harminc év elmúltával írom le először. Pedig hány gödrön, zökkenőn, kátyún átsegített – s talán épp ezzel a nem létező létével. Megtanított mosolyogni. Nem kifelé, hanem befelé. Megtanított arra a veretes fölényre, mely fedezetét a visszafogottságtól kapja. A pökhendi alakokat még jó szívvel, úgy istenigazából le tudtam volna pökni. A köphendieket viszont istenigazából kinevettem. Mert magától a szótól szemvillanásnyi idő alatt mulatságos lényekké törpültek. Hasonlítani kezdtek a prüszkölő, a pukkancs hörcsögökre, a mitugrász kengurukra, kiknek három szál bajszuk nő ki hirtelen az orruk alatt, jobbra is három szál és balra is három, s nem tudnak vele kezdeni semmit.

Kérdőjelek

Egyik bírálóm, még régen, szememre vetette, hogy prózai írásaimban sok a kérdőjel. Elbeszélés és gondolkodás közben egyaránt úgy támaszkodom rájuk, mint rossz lábú ember a kampósbotjára.

Szellemesnek és érzékletesnek találtam akkor ezt az észrevételt; meg is szorongattam érte a kezét.

Ma már üres ötletnek tartom.

Főként mióta fejemet kidugva saját bokraim közül, látom, hogy nemcsak az én írásaimban, de másokéban is egyre kevesebb a görcsbe rándító kérdés. Közömbös vesszők, pontok, pontosvesszők s panaszos felkiáltójelek száműzték a kérdőjeleket.

Egyúttal mintha mást is száműztek volna. Mindenekelőtt azt az izgatottságot, feszültséget, melyet csakis életbe vágó kérdések válthatnak ki, és tarthatnak izzó állapotban. Mert kérdezni, rákérdezni, sőt kételkedni a legritkább esetben jelent tudatlanságot, inkább azt, hogy a kérdező számtalan helyről várja a válaszokat. A lenézett, a meggyanúsított kérdőjelet ezért én a legdemokratikusabb írásjelnek tartom. Aki kérdez, számít mások részvételére, bízik bennük, olyannyira, hogy még a segítségüket is igényli. Aki kérdez, összefogásra buzdít, tanácskozásra: össze akarjuk kötni a múltat a jövővel, a titkot az értelemmel – épp a kiegyenesített kérdőjeleket fektetve le hídpadlónak.

Van valami megrögzött egyoldalúság történelmi s társadalmi gondolkodásunkban. A nagy kinyilatkoztatásokat, szónoklatokat, hitvallásokat, vagyis a cselekvést látványosan előkészítő mozzanatokat hűségesen följegyezzük napra, órára, percre, de a velük egyenértékű kérdéseket vagy kétségeket, mint a gyávaság s a tehetetlenség titkos iratait, félrelökjük, vagy jobb esetben átutaljuk az irodalom számlájára. Túlzás nélkül szólva: olyanok a történelmi reflexeink, hogy hamleti módon kérdezni csak a színpadon merünk, holott a hamleti kérdések sem a történelemben, sem az egyén életében – nem színpadi válaszokat várnak. Hallom máris az ellenvetéseket, az ismert közbeszólást, hogy az irodalmi tudat is beletartozik abba a bonyolult „szövetségi köztársaságba”, amelyet emberi tudatnak nevezünk – vagyis a színpadi kérdések áttételek révén történelmi válaszokat csikarnak ki.

Jóllehet ez az igazság, de ez az igazság gyakran nagyon is megtévesztő. Mert amire a színpadi kérdések történelmi válaszokat csiholnak ki, addigra idő telik el, az idő pedig külön nagyhatalom, külön erő. Mindennek más hangsúlyt, értéket és távlatot ad.

A kérdéseknek és a válaszoknak is.

Időben kérdezni tehát azt a makacs és zaklatott igényt is jelenti, hogy ne hátrafelé éljük a történelmet, folytonos nyakmerevedésre ítélve. Jól kérdezni pedig azt, hogy megelőzzük a rossz válaszokat.