Bertók László (Vése, 1935. december 6. – Pécs, 2020. szeptember 14.)
Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, költő. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
*
Bertók László 1935. december 6-án született a Somogy megyei Vésén, paraszti családba. Elmondása szerint legkorábbi irodalmi élményei óvodás korából származnak, így hamar verselni kezdett. Első irodalmi sikere gimnáziumban érte: a Petőfi-lázban égő költői társasága írásaiból a pécsi Dunántúl folyóirat az ő két versét közölte az 1953/4. lapszámában. Ekkortól tudatosan költőnek készült, s olyan szakmát keresett, amely az irodalomhoz közeli és segítheti a költői kiteljesedést. Így tanárai javaslatára elhatározta, könyvtáros lesz. Ám 1954-ben, az érettségi után nem vették föl az egyetemre, ezért Marcaliban postai tisztviselői állást vállalt. Időközben régi és új költőbarátokkal továbbra is tartotta a kapcsolatot. Ekkoriban – származásával összhangban – a népies megszólalásmódok érdekelték. A klasszikusok – Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János – mellett Juhász Gyulát, Illyés Gyulát, József Attilát, Nagy Lászlót olvasta, de a közvetlen kortársai közül például Csoóri Sándor költészetét is követte már az ötvenes évekbeli indulásától. 1955 nyarán néhány verséért – amelyekben a meghiúsult egyetemi felvételi miatt kiábrándult fiatalember az ötvenes évek padláslesöpréseiről írt és megátkozta Rákosi Mátyást, és amelyeket társainak elővigyázatlanul elpostázott – államellenes izgatás vádjával bebörtönözték. Így aztán – ahogy azt nemegyszer mondta magáról – a Dunántúl után az ÁVH is költővé avatta.
A kiszabott nyolchónapos büntetést nem kellett végül egészében letöltenie, két hónap után ideiglenesen szabadlábra helyezték, de a kaposvári börtön mentálisan megviselte. Abban bízva, hogy enyhítő körülmény lesz, belépett a vései téeszbe, ahol fogatos, később – érettségije jóvoltából – könyvelő volt. 1956 tavaszán újabb egy hónapot töltött börtönben, de a téeszben végzett nélkülözhetetlen munkájára hivatkozó kérelmek nyomán ismét szabadon engedték. Később a büntetéséből fennmaradó öt hónapot háromévi próbaidőre felfüggesztették, ám amikor az erről szóló határozatot megkapta, már behívták fegyver nélküli katonai szolgálatra, „építő honvédnek” – vagyis kényszermunkára küldték, a cserkúti uránbányát építette „dombelhárítóként”, „rohamtalicskásként”. Ezt az időszakot a börtönbüntetés afféle kiteljesítéseként, meghosszabbításaként élte meg, jóllehet igyekezett pozitívan hozzáállni a helyzethez. Kitanulta a kőművességet, amiről papírt is szerzett. Itt érte az 1956-os forradalom híre is. Katonatársaival bevonultak Pécsre, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz, ám ezt a rendőrség megakadályozta. November elején, az oroszok bevonulása után gyalog indult haza szüleihez. Év végén retorziók nélkül leszerelték.
