A szénalapú gázgyártás 1909-ben került magánkézből a főváros felügyelete alá. Ennek kapcsán merült fel egy új gázgyár építésének szükségessége. Az építési területet az óbudai Duna-parton, Aquincum tőszomszédságában jelölték ki. A gyár műszaki berendezéseinek terveit 1909-ben Weisz Albert készítette, az építész Reich Kálmán volt. A historizáló-szecessziós (mára már védetté nyilvánított) épületegyüttes leglátványosabb eleme a három kátránytorony és a víztorony. A gyárhoz hatalmas munkáslakótelepet építettek, a tisztviselők számára pedig a Duna partján épültek kényelmes lakóházak.
Az Óbudai Gázgyár – külföldi szakemberek véleménye szerint is – az akkori idők legkorszerűbben felszerelt üzeme volt Európában. Hetvennyolc kamrás Koppers-féle kokszoló kemencéből, tizenkét Kerpely-féle forgórostélyos generátorból, szénelőkészítő és kokszfeldolgozó üzemből, gáztisztítóból, tizenkét százezer köbméteres gáztartóból és kiszállító kompresszor telepből állt.
A gáz szolgáltatását 1913. október 18-án kezdték meg. Az ünnepélyes megnyitóra 1914. június 15-én került sor. A szénalapú városigáz-gyártás hetven év után, 1984-ben szűnt meg.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988; A Magyar Múzeumok honlapja)
Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.
Rákos Sándor: Óbudai emlék
(részlet)
Azok helyett panaszlod
létük keserveit,
kik némán tűrnek s kiknek
már könnyre sem telik?
Avagy – felelj, felelj hát,
baráti, bús alak –
a lázadás parázslik
dúlt hangjaid alatt?
A lázadás… Kilencszáz-
negyvenhárom nyarán,
milyen indulat érik
e dombok hajlatán?
Kiknek kezét ökölbe
rántja fojtott harag,
miféle jelre várnak,
hogy megmozduljanak?”
Ezt kellett volna akkor
mondanom, kérdenem,
ha elfulladó szívem
megnyílni engedem,
de nem szóltam, csak álltam,
míg bús társam zenélt –
körül tüzes kazánok
hevítették az éjt.
