Az ENSZ közgyűlése 1991-ben nyilvánította október 1-jét AZ IDŐSEK VILÁGNAPJÁvá. Napjainkban kb. 600 millió hatvan év feletti személy él a világon, számuk 2025-re akár meg is kétszereződhet, éppen ezért a gyorsan öregedő világban az idősek sokat segíthetnek –önkéntes munkával, tapasztalataik átadásával.
A Jeles napok szerkesztősége
Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére
Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.
„Ne tudja más, ne hallja más,
örökre szól a búcsúzás.”
(N. Mihalkov-parafrázis)
Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb,
de sajnos ennyire futotta csak.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.
S mint bársonyon smaragdok, jáspisok,
drága hónapok ékköve ragyog
még káprázó, boldog szemem előtt,
ajándék minden reggel, délelőtt,
kiélvezem a maradék időt,
mint ínyenc a húsos cubákokat
– csontig lerágom végnapjaimat.
Babits Mihály: A meglódult naptár
(részlet)
Ki mondja még hogy lassu az öregkor
s lomhább ütemben él a vénhedő?
Lám, ha kevés van már belőle, akkor
fut legkajánabbúl a gyors idő.
Fut, száll, suhan, fogy, itt a tavasz újra.
Itt a kacér ki röptében kacag
elleng mellettem és piheg kifulva
ruháján a zöld máslik bomlanak.
Hányszor szállt már el így! De sohse még ily
hevülten, izgatottan, fullatag…
Csak én öregszem: ő most is a régi
s a réginél még gyötrőbb és vadabb.
Dsida Jenő: A sötétség verse
(részlet)
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
Dsida Jenő: Az öreg óra énekel
(részlet)
Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.
Ágh István: Megmondanád az öregség kezdetét?
(részlet)
Ez a vázásvirág akár a nyári délután
töpreng ünnepi unalmában szép falusi légyről
megmondanád az öregség kezdetét?
most emlékezni kellene de többé fontos sose lesz
az az áldott álmodozás ahonnan ideértem
minden mintha otthagyták volna
leborítva apám fekete kalapjával
azt a végsőt magának mondani
Azt a végsőt magamban megtalálni
és eltitkolni mint zsugorgatást
a pánikot bugyuta rigolyákkal
az öregség kezdetét megmondanád?
gyakori tetszelgés a halállal?
semmit el nem halasztani mikor az utolsó lehet?
befejezve is édesmindegy? aztán tovább
szívhasogatást lélegezve
|
Orbán Ottó: Li Taj Po érzi az öregség terhét |
|
Pilinszky János: Örökkön-örökké
(részlet)
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Illyés Gyula: Derüs öreg
(részlet)
Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én
izlelni az aszú síkos kis csöppjeit.
Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem
kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül.
„Ami késik, az nem múlik.”
Badar, ostoba beszéd.
A nyugdíj késik, én meg múlok.
A nyugdíj késik,
vásárlóereje múlik.
Zörög a névérték a hideg őszben.
Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák
(részlet)
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.
Juhász Ferenc: Két öreg
(részlet)
Mama az ablaknál foltoz,
papa már alszik a széken,
zizegve hull az ujság
megfakult kezéből.
Eliszkolt innen az ínség,
a múlt köhög a széken,
álmában unokák ülnek,
ölében játszadoznak.
Gyomlálja haját a fésü,
mama kinéz az égre,
tündöklő tollu sereg
viszi az éjt suhogva.
Dobos László: Az öreg
(részlet)
Harmadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot. „Innen felülről ez is más, a hóesés. Földszintes ház ablakából érezni, ahogy földet ér a hó, néhány éve még hallottam a neszezését is. Ez más tél.”
Elözvegyült. „Jó, minden jó. Nem kell tüzelni, és meleg van. Fürdőkád. Van orvos, üzlet is. Csak ez más. Itt semmi sem az enyém. Mindenem van, meg semmim sincs”, írta leánytestvérének.
Tompa Mihály: Levél öreg barátomhoz
(részlet)
Tüznek s éltünknek, a költő szerint,
Eleje füst és vége hamv; - igen!
Az öreg keble hűl és hamvadoz...
Önkinzást vett a tört remény- s hiten;
Irígy, önző, türelmetlen, fukar,
Kor s élet benne rosz birót talál;
- A szövet selyme lassan lekopott
S nem látszik csak a vastag, durva szál.
Kosztolányi Dezső: [Öreganyó]
(részlet)
Tipegve járkálunk körötted,
tűnik év évre, percre perc,
s te egyiptomi gráciával
csak integetsz.
Száraz bőrödből, kék eredből
a boldog ősz nyugalma száll.
Nem győz terajtad már az élet,
sem a halál.
Elébed állok, s néha mintha
az idő szárnya csapna rám.
Bámullak tágranyílt szemekkel,
öreganyám.
Nagy László: Öreganyám
(részlet)
Öreganyám úgy botorkál
mint árnyék a fényben,
hajladozik, térdig érő
bot van a kezében.
Szoknyájával földet borzol
és nagy a por arra,
ahol mozog, mint itthagyott
régi élet farka.
Rákos Sándor: Nagyanyó
(részlet)
Nagyanyó fürge,
mint a csik.
Hajnalban kél, friss harmattal
mosakszik.
Bizony fürge, mint egy
kisleány:
délelőtt főz, varrásba fog
délután.
Láttad-e már az
ablaknál?
Gyűszűjével a fényes tű
fel-leszáll.
Vajjon nagyanyó
mit gondol,
míg lábánál cirmos alkony
dorombol?
Juhász Ferenc: Nagymama
(részlet)
Ó, milyen fiatal
nagymama, a drága,
pedig nyílik körülötte
kilenc unokája.
Futkos, mint a szellő,
ki hinné, a kedves
közeledik már a
hetvenkilenchez.
Reggel, mikor fodros
rékliben mosakszik,
amikor a ház még
hortyog, mélyen alszik,
Weöres Sándor: Öreganyó
(részlet)
Majd kérnél tőlem süteményt, de
nem ülök a pamlagon:
nedves fű
közt lakom,
harmatgyöngy
ablakom,
majd megállj, még visszahívnál –
Somlyó Zoltán: Öreg nénikék
(részlet)
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Savós szemükben rémület tanyázik,
vékony karjuk tétován lengedez…
Árnyékai sok régi szépleánynak;
az élet furcsa, furcsa rendje ez…
Csorba Győző: Öreg mamám mondja
Sorra árulnak el édes tagjaim,
porcikáim makacsul gonosz útra térnek.
Ficánkoló örömök már nem foglyaim,
foglya vagyok légió dárdás rettegésnek.
Két ügyes kezem most görbül, mint a váz,
(fogásait férfitest s kilenc gyermek őrzi).
Szemem, fülem, derekam: élő rokkanás,
mély szívemben a halál lakomáját főzi.
Melegítsen engem, aki még meleg:
ölelésem, csókjaim: szükség, nem fölösleg.
Tessem annak, aki néz: száradó öreg
én is először vagyok, nem tanulhattam meg.
Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros
(részlet)
Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Ady Endre: Az eljátszott öregség
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Ez az én két vén szemem,
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öregúrként
Nem látja a világot.
Nem fogok bocsánattal,
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.
Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.
Heves, ál ifjusággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem jövő magam,
Az én szép öregségem.
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Lázár Ervin: Nagyapa meg a csillagok
(részlet)
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!
Arany János: Visszatekintés
(részlet)
Álmaim is voltak, voltak…
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol! –
Orbán Ottó: Ifjú és öreg férfi
(Egy régi dal visszhangja)
Az ifjúság rabszolga gladiátor, öntudatlan állat,
majom a majommal makogva közösül,
utána se néz a gyönyör pillanatának,
gerince tölt és lő, mindegy, hogy mibe sül.
Az öregség közelebb kúszva a halálhoz
egy tölgyest irt ki, húzza a fűrészt hosszan,
s bár minden percet megáld, mindent meg is átkoz,
míg öléből a forró mag kicsusszan.
mélyre szálló súly
csöndbe sötétbe
készül a megváltás
a teljes csönd a végső
Oravecz Imre: Az öregek faggatása
(részlet)
Hová tűntetek, ti, régi öregek?
Mely országban éltek? Hol, milyen
ég alatt van hazátok? Milyen arra
a vidék? Hegyes vagy lapos?
Milyen a föld? Kövér, sovány?
Hogy hívják a falutokat? Hol áll
benne a házatok? Merre van a kamra,
hol alszotok? Nem túl nedves, nem
túl huzatos? Mivel takaróztok?
Cserélik a szalmát a derékaljban?
Milyenek hozzátok a fiatalok?
Tisztelnek? Hallgatnak rátok?
Vagy útban vagytok? Kosztoltok
rendesen? Ott is az asztalfőn
ültök? A többivel esztek vagy külön?
Jól főz a menyetek? Kínál vagy
elhúzza a száját, ha kétszer vesztek?
Milyen kenyeret süt? Van krumpli,
kása, aludttej elég? Milyen
a kemencepadka, hol üldögéltek?
Babits Mihály: Csak posta voltál
(részlet)
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.
Kálnoky László: Öregség (I. 12.)
(„H. Sz. Fohászai”-ból)
Te, aki nem vagy,
add, hogy én se legyek!
Irigyelem az együgyű vént,
míg éli második gyermekkorát.
Annál iszonyúbb tiszta ésszel,
fogékonyan az újra,
napról napra pontosan mérni fel
hanyatlásunkat, megkívánni tisztes korban
ősz fejünkhöz nem illő dolgokat,
tovább élni az aggság
szenilis méltósága nélkül.
Ady Endre: Boldogok az öregedők
(részlet)
A bölcs mosolyt csak úgy havazzák,
A csókot hűlve kanalazzák.
Nem bántja őket ifju bánat,
Nem értenek, de megbocsátnak.
Csak én tartom ifjan az arcom,
Csak én vívom mindig a harcom.
Csak én vagyok bánatos, orzó
Öregségben is ifjú torzó.
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.
Kálnoky László: Várakozás
(részlet)
Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
Hatvan fölött
Kommentár W. S. Öregek című verséhez
Hatvan fölött az ember hajnali ötkor ébred, és a piszkosszürke fényben,
bombatölcsérek és csorba tűzfalak között,
egy romváros utcáin tántorog,
s kézzel kizsarolt gyönyörének mocska pecsételi ősz ágyékát…
Hatvan fölött az ember a bélpoklosok kereplőjét pörgeti
egy all star csontzenekarnak szolgáltatva ritmusalapot.
Hatvan fölött az ember nem indul lakókocsiján a mennybe üdvözülni,
s a gondoskodó államról is tudja azt, hogy kedvenc szófordulatai
a „főbelövendő” s a „helyben fölkoncoltatik”.
Hatvan fölött az idő fundamentalista szelleme
pokolgépet rejt életfontosságú szerveinkbe,
hogy így robbantsa ránk a javíthatatlan világot,
s merénylete nyomán nem is marad belőlünk más, csak élni akarásunk őrült versei
és utódainkon vigyorgó, sárga koponyáink.
