Keress

Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...
(részlet)

Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Petőfi Sándor: Szörnyű idő…
(részlet)

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Petőfi Sándor: Véres napokról álmodom...
(részlet)

Ha megvagdalják mellemet,
Fog lenni, aki bekötözze,
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz aki
Homályos börtönömbe jő el,
S föl fogja azt deríteni
Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok
A vérpadon vagy csatatéren,
Lesz, aki majd holttestemről
Könyűivel lemossa vérem!

Arany János: Emlények
(részlet)

I
Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.

Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.

Arany János: A honvéd özvegye
(részlet)

Száll a sóhaj… elhúnyt az ifjú,
Egyedül - annyi nép között!
Bajtársi még látták elesni,
Nem már, midőn elköltözött.
Széles, nehéz, sötét szárnyával,
Mikép egy óriás madár,
Árnyazta bé a vérmezőt egy
Homályos felleg… a halál.

És a feledség, mint sulyos köd,
Borult a völgyre vastagon;
Elkezde a harcos enyészet
Rabolni a halottakon:
Nem ismeri többé meg a nő
Férjét - az apa nem fiát;
Rokonért rokon, mátkáért mátka
A tért hiába futja át.

Arany János: A walesi bárdok
(részlet)

„Elhullt csatában a derék –
    No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
    Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –
    No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
    Melyet zeng velszi bárd.”

[Segësvári kis kalapom…]

Segësvári kis kalapom
Bokréta nékül koptatom,
Pedig vóna, aki tënne,
Ha neki ës szabad lënne.

Nem szabad, mer semmim sincsen,
Nincs száz forint érő kéncsëm,
De majt lësz.

Arany János: Emlények
(részlet)

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatatlan kezet…
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

Arany János: Emlények
(részlet)

II
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!

Arany János: Emléklapra
(részlet)

Mikép az elszakadt hű férjet ő,
Keresem én az eltűnt hív barátot;
Sötét az élet, ah! semmit se látok –
És néma, nem felel, a temető.
Enyészet dulta-é fel ifjuságát?
Vagy bujdosik földetlen földeken…?
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szíves, de bánatos üdvözletem.

Nevét se hallom. Mitha el lehetne
Feledni azt, alig említi ajk;
De a nemzet szivében eltemetve
Érzem s megértem a titkos sohajt:
"Fog-é zendülni még költője lantja?
S ha fog zendülni síkon, bérceken?…"
Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szíves, de bánatos üdvözletem.

Illyés Gyula: Segesváron
(részlet)

Millió kukorica-dárda,
úgy áll ma is a határ
és fent a néma nap, akár
akkor, midőn őt halni látta.

És néma, csukott szájként lent a
bezárt föld, a betelt verem,
mely befalta. Elevenen,
mint mondja ma is a legenda.

– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg!
hangzott (volt erre is tanú)
s rémképnek is bár iszonyú,
a véres hullák rágörögtek.

Takáts Gyula: Az elveszett segesvári füzetlapokról
(részlet)

– A hídkarfán írt utolsó villanások –

Szolga… Az voltál s megtanultad…
Itt zeng jövőnk s a múltad!
Bátorság?… Már csak öntudat…
Szent kartács, te nyithatsz még utat!

Ó, győzelem?… De, mindig másé,
mert soha a magunk ügye…
Villogtál?… Más kezében kard!
Vérünktől ég e híd köve…