A NYÁRI IDŐSZÁMÍTÁS VÉGE október utolsó szombatjáról vasárnapra virradó éjszaka, 3 óra. Az időszámítás-váltást hagyományosan az energiatakarékosság igényével indokolják. Maga a reform háborús idők szülötte. 1916-ban Amerikában vezették be először az alternatív – nyári – időszámítást. A praktikusnak tetsző ötletet több európai állam, így Magyarország is átvette. A két időszámításos rendszer egészen 1918-ig, a háború végéig hivatalban maradt. 1919-ben azonban nyugdíjazták, s csak 1941-ben vették elő újra. Akkor viszont az órákat nem is engedték visszatekerni: 1942 szeptemberéig maradt a nyári időszámítás. 1943-ban és 1944-ben már március végén, illetve április elején beköszöntött az óra szerinti nyár, a következő két évben viszont nem állították át az időmérőt. 1947 és 1949 között megint nyári-téli rend szerint forogtak a mutatók. 1950-től 1953-ig ismét csak egyféle (téli, azaz normális) időszámítás létezett. 1954-től 1956-ig újra hozzáigazították az órákat a Naphoz, azután egészen 1980-ig a hagyományos időszámítás maradt érvényben. 1980 áprilisa óta élvezhetjük ismét az óraigazítás örömeit. A legutóbbi reformra 1996-ban került sor: akkor – már az EU-irányvonalnak megfelelően – szeptemberről október végére tolódott a téli időszámítás kezdete.
A Jeles napok szerkesztősége
Babits Mihály: Mint különös hírmondó
(részlet)
Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy mótor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki cívakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
Csukás István: Az országutat veri a fény
(részlet)
Az országutat fény veri,
ősz, arany ősz, a tengeri-
tábla rezes obsitos-had,
kifakult bajszok bólognak,
kardok, levelek csörögnek,
méz illatuk van a tököknek,
bendője telik a pocoknak,
szőre durvul a malacoknak.
Puffogva vontató robog,
fent gumicsizmás parasztok
rázkódnak, hallgatva lesik
a muzsikáló személygépkocsit.
Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,
szeder kúszik, illeg a galagonya,
s nagy ekevas a télbe fordítja át
majd az őszutó arany zűrzavarát.
Év évre telt, évekre évtized,
s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,
vitt a vén Föld, fényévek tengerén,
föl és le a Tejút fénykerekén,
a robbanás örvényében, amely
mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer
s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem
nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem
telültek Pest utcái, s én velük,
s lett élet, halál, lett történetük,
s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, mámora, undora
kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,
s második gyerek, s millió buta
tragédia mindig, s komédia:
időtlen fények közt repűltem a
fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én.
Babits Mihály: Ballada Írisz fátyoláról
(részlet)
S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.
Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.
Ady Endre: Az Idő rostájában
(részlet)
Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.