A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kezdeményezte A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJÁnak megünneplését. Ezen a napon készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia). Minden fotótörténeti forrásmunka egybehangzóan állítja, hogy 1840. augusztus 29-én, a Magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon. Ez a nap alkalom arra, hogy a társadalom figyelmét a fotókultúrára és egyben a fotótörténeti értékekre irányítsuk.
A Jeles napok szerkesztősége
Hurkát hömbölyítő
arcod mosolya
búcsúzik örökké
nem megy el soha
Pilinszky János: Egy fénykép hátlapjára
Görbülten megyek, bizonytalanúl.
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.
Jékely Zoltán: Egy régi fényképre
Alapállás?
Az enyedi Sétatér-végen
esztendős, szőke kislegény:
fejem nagy barna lány ölében,
kezem első kutyám fején.
Juhász Ferenc: Ady Endre utolsó fényképe
Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?
Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.
Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek.
Ne ezt nagyítsd meg, hanem a… Hová lett
a havasi?
Az, ahol… Itt van!… Bokor tetején át
ragad a sí!
Fölbuktam? Később! De itt, de ezen még,
– nézd – repülök!
Ezt keretezd be, ezt lásd valahányszor
fejem fölött,
ezt, ha a tűznél vénesen aludni
gémberedek,
a sirály-ívelést, ezt menekítsd, a
lényegemet!
Ezt lásd helyemen, ha székre majd üresre
mered szemed.
Ez ragadott föl téged is – örökre! –
ez szeretett!
A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.
Fényképek.
Az albumban és az állvány
nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.
Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jegesvizet ivott egy báli éjen,
reggelre meghalt, húszéves korában.
Azóta alszik elborulva, mélyen
a szabadkai temető porában.
Élők, halottak. Ez a társaságom.
Olykor magamra hagynak délelőtt,
az életük egyszerre visszalátom,
mikor beszélek egy-egy kép előtt.
Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
Figyelnek.
Csak képek.
Az élőkéi mind barnák s nevetnek.
De a halottakéi oly meredtek.
És kékek.
Csoóri Sándor: Fénykép
(részlet)
Szerzőnket a napokban fölhívja egy rokonszenves női hang. Bemutatkozik, ez és ez vagyok, szeretnék önről arcfotót készíteni. Szerzőnk nyöszörög valamit, de másnap fölöltözik sötét ruhájába, fölveszi kedvenc fekete ingét, és elmegy a műterembe. Meleg, barátságos fogadtatás, pálinka, feketekávé, beszélgetés. Vagy inkább beszéltetés. Mi a véleménye a filmről, a női divatról, az abszurd színházról, Budapestről, a ködről, s ki a példaképe a régiek közül, és kicsoda a kortársak közül?
Szerzőnk finoman, de fáradtan válaszolgat, mintha idegorvosok faggatnák.
Váratlan kattanás, és kész egy ellesett pillanat.
További érdeklődés, további kattanások. Nyolc-tíz is egymás után, megnyugtató gyorsasággal.
Szerzőnk már-már föllélegzik, hogy vége van, de rögtön kapja a hideg zuhanyt a tarkójára. „Ne haragudjék – mondja a művésznő őszintén és mentegetőzve –, most csak azért fényképeztem, hogy megszokja a gépet, egyébként egyik felvétel se jó. Nem aludt, vagy sokat dolgozott? Látszik magán, hogy túlságosan fáradt. A szem, az arc, minden. Úgy érzem, nem ez a lényege, nem ez a fáradtság, több élet… nem akarok hamisan fogalmazni. Jöjjön el holnap vagy holnapután.”
Nádas Péter: A fotográfia szép története / Ahogy a hold is halad
(részlet)
„Mire gondol?”
„Arra, hogy nincs olyan, ami ne hagyna nyomot.”
„Nem értem.”
„Nézze. A zárat kinyitottam, és rögzítettem ezzel az alattomos kis csavarral.”
„A masinákat végképp nem ismerem.”
„Pedig egyszerű.”
„Kíváncsian hallgatom.”
„Ha legalább három órán át nyitva tartom, akkor nemcsak a hold fényét rögzíti, hanem a fény útját az idővel. Valami olyasmit, ami szabad szemmel nem látható. És akkor megint van egy bizonyítékom.”
„Erősen gondolkodom, hogy értsem.”
„A párosodásukat! Így se érti?”
„A szó mindenestre ismerős. De felelőtlenül bánik a szavakkal, mert nem a holdra gondolok, hanem állatokra.”
„Nem értem, hogy mit nem ért.”
„Én a szavakhoz érzéseket társítok, s csak aztán az érzésekhez a képeket.”
Orbán Ottó: Halas István fényképe 1985-ből: Kornis Mihály és Esterházy Péter
Röhögnöm kell, ha rájuk nézek… Két beszart kamasz!
Két szabadsághős, aki majdnem eljutott az érettségiig,
de látomása támadt, és bekente vajjal az osztályfőnök székét,
s most várja a püspöki kar döntését, a kiközösítést és a máglyahalált…
Esterházy féllábon áll egy pocsolyában,
hegyes csőrével megcélozza a békát,
és – reccs! – telibe találja: leír egy mondatot…
Kornist kolbásztöltővel töltötték bele a nadrágjába,
a bőrével érzékel, mindenre rá kell feküdnie…
Milyen fényesség öltözteti mégis arany páncéljába őket?
Esterházy nem mondja: „Igazgató úr, kérem, a Mityu volt!”
Kornis sem, hogy Ime, zsidó bűnhődik a pápista vétkeért!
Csak állnak ott, és némán bámulnak egy kurta öröklét kattanó gépszemébe;
minden kor hőse olyan, csak jobb kiadásban, mint maga a kor.
Orbán Ottó: Fotó Reismann
(részlet)
Van két képük, melyen semmi sem hasonlít, csak a lényeg. A tekintetük, mely észreveszi az abszurd részletben a ki-tudja-milyen egészet. A János képén, a Szibériai cirkuszon bumfordi eleganciájú, bumfordi emberek feszítenek az állatkerti látogatók örök fölényével egy alacsony, vasrácsos folyosóban majdhogynem mászó, hatalmas szibériai tigris körül. A roppant, csíkos test már-már szétrobbantja a rácsot. Ahány korszak, annyi jelentés. Marian tigrise ember; nyomorult, sápadt teremtmény fekete kabátban, a pesti rakparton, körülötte láthatatlan rács: Szálasi Ferenc szemléli élete fő művét, a romba dőlt Budapestet. Az idő, ahogy egy pillanatban tükröződik. Nem történelmi képeskönyv, de vérmocskos borzalom és torokszorító gyönyörűség. Az élet, ahogy élték. Ahogy éljük. Kiállításukon fivér és nővér vitáját el nem döntve, s meg-megállva egy kép előtt, láthatatlanul ott járkál mindkettőjük titkos, harmadik testvére, a 20. század.
Lászlóffy Aladár: Papírrepülő
(részlet)
Egy vénséges albumban otthon, a kopott bőrfedél után az első lapon látható az a kép: talán az első látkép erről a városról. A sétány felől nézve a főtér. Most képzeletben úgy tartom, hogy nyugatról érjék a ferde sugarak. Lám, mennyi rajta a légylábnyi árnyék. Kívülről tudom a részleteket: egy kisfiú átfut a templom előtt, az árnyéka mintha kiskutya lenne. A torony – torony, sok apró fehér kötényes asszony az azóta kivágott facsoport árnyékában, az egykori piac. A fotográfus valahol itt állt, és miután kibújt a fekete kendő alól, visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt exponált, tán még az ujját is figyelmeztetőn magasra tartotta a megvilágításban pislogó város felé: most repül a kicsi madár! Kész! Mi lehetett a pakkban annál az úrnál, aki átvág a Kincs-féle gyógyszertár felé? Ki volt az az ácsorgó fiú, szalmakalapban, melyik kamasznagytata? S ki az a másik? Milyen nap volt? Milyen évszak? Melyik esztendő?
Bodor Ádám: Barátok, fényképésznél
(részlet)
„Foto salon Cordial”, ez volt a műterem neve. Dzsony a tükör elé állt, s tincseit lassú, óvatos mozdulatokkal irányította a homlokába. Aztán Bill állt a helyére, és hajával teljesen eltakarta a fülét. Mimi úgyszólván teljesen készen állt erre az alkalomra. Előzőleg alaposan belakkozta a haját, ami most úgy feszült koponyája fölött, mint egy új sapka. Bill aztán mégis visszatért a tükör elé, egyik fülét szabaddá tette, és profilból nézegette magát. Orra talán kissé hosszú volt, ehhez a letakart fül jobban talált.
– Egy olyan hármas-képet szeretnénk – mondták a fényképésznek. – Ahol mindhárman egyszerre rajta vagyunk.
– Kérem szépen – mondta a fényképész.
– Lehetséges ilyen kép?
– Kérem szépen – mondta a fényképész. Bevezette őket a kifényesedett plüssfüggöny mögé. Mutatta, nézzenek alaposan körül, hogyan is képzelik. A rendelkezésre álló kellékekből kedvük szerint válogathatnak.
– Ez egy barátság – magyarázták. – Azt szeretnénk, ha ez látszodnék a képen.
– Kérem szépen – mondta a fényképész. Rajta lesz. Tessék csak alaposan körülnézni.
Ott volt egy kerek asztalka, kicsi kerek székekkel, válogathattak egy vinilin- és egy szürke csipkeabrosz között. Voltak poros virágvázák, művirág szálak, kopott címkejű italosüvegek, poharak, fejdíszek, amerikai tehenészfiú-övek, kalapok, valamint egy rend fekete ruha. A fényképész a színfal mögé vezette őket, nézzék csak meg a túlsó felét is. Azon egy kikötő képe látható. Ha tetszik, ő megfordítja.
– Itt sötét van – mondta Bíll –, nem látok semmit.
– Én a kikötővel akarom – mondta Dzsony. És megfordították a színfalat.
– Istenem – mondta Mimi. – Kár, hogy nem színes.
– Ki tudom színezni – mondta a fényképész. Természetesen. Csak fel kell majd írnom az önök hajszínét.
Szakonyi Károly: Régi fényképek
(részlet)
A fényképek különösen izgatnak. Nem a magaméi, nem a rólam készült felvételek, hanem a rokonok, ismerősök és ismeretlenek portréi; a kemény táblájú, drapp vagy zöldesbarna műtermiek; a későbbi korokból pedig az amatőr felvételek. Sokszor jobban lekötnek, mint egy-egy könyv; szép vagy keserves történeteket tudnak elmondani. A fényképezés feltalálásával nagy csoda jött létre: a technika csaknem a művészet helyébe lép – létrehozza az absztrakciót, de úgy, hogy a természetes valóság is mindenestül érvényesül.
Idődarabok vannak elrabolva, elorozva, kiragadva, megszerezve és megmentve a fényképeken az elmúlástól. Idődarabok tájakkal és emberekkel – ahogy a szem és a gép lencséje rátekint a világra.
Olyan egyszerűen és olyan gazdagon.
Nézem a régi fényképeket. A feledéstől mentett kincseket. A megkuporgatott valóságot, az összecsent életet. A visszaidézhető arcokat, gesztusokat, házakat, udvarokat, egy diófát, heverésző kutyát, elhagyott csónakot a vízen, röptében lencsevégre kapott madarat, ablakban nyíló virágot, öreg cséplőgépet, műhely előtt álló munkások csoportját (iksszel jelölve a rokon), egy katonát, egy fess asszonyt – és arcokat, arcokat, emberarcokat, embereket…
