A magyar festészet napja olyan kezdeményezés, amelyet 2002 óta ünneplünk minden évben, október 18-án. A dátumválasztás mögötti ok, hogy a hagyomány szerint októberben emlékezünk meg Szent Lukácsról, aki nemcsak az orvosok védőszentje, hanem egyben a festők és a festészet patrónusa is. Ezért vált október 18, Szent Lukács napja a magyar festészet napjává.
A magyar festészet napja eredetileg civil kezdeményezés volt, amely Bráda Tibor, Zsolnai Gábor, Bayer Ilona, Szentgyörgyi József és Fabók Gyula elképzelése alapján jött létre.
A művészeti mozgalom azzal a céllal jött létre, hogy felhívja a magyar társadalom figyelmét a kortárs képzőművészet aktívan alkotó művészeinek munkájára, aktualitásaira és jelentőségére. A rendezvény évről évre növekszik: a kiállítóhelyek legnagyobb része kezdetben a főváros központi részeire, kiállítótermeire korlátozódott. Az alapítás óta azonban olyan vidéki nagyvárosok is csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Szolnok, Békéscsaba, Győr, Siófok, Miskolc, Esztergom vagy éppen Szigetszentmiklós, ezek után pedig fokozatosan jelezték érdeklődésüket a kisebb települések és falvak is.
Korábban a programok nagy részét kiállítások, szorosan a festészethez fűződő díjátadók alkották, az évek során azonban megszaporodtak a koncertek, irodalmi események, színházi előadások is, ezek mellett pedig különféle társművészeti alkotások támogatják a kortárs festészet ünnepét.
A nemzetközi szempontból is jelentős emléknap már nemcsak a fiatal generáció és az évtizedek óta aktív művészek munkáit mutatja be, hanem rendre külföldi vendégművészek alkotásait is.
A Jeles napok szerkesztősége
Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak
(részlet)
Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
Szabó Lőrinc: Tücsökzene
(részlet)
Rippl-Rónai
„Ülj csak le!”, mordult rám, és máris új
papírt feszített deszkájára. Túl
a Róma villán, Kaposvár felett,
oly gyöngéden bolyhozta az eget,
mint a kabátom kékes hamva. "Ülj
csak le!", mondta megint "most sikerűl
félóra alatt, vagy soha sehogy!"
S már fogta a krétáit. Hónyomok
integettek, sárguló, laza fény,
a barázdákból s a karók hegyén,
arrébb meg, barnán friss-zöld erezet,
vetés vonalazta a földeket.
Néztem a tájat s a Mestert (ahogy
engemet ők): tavaszi áramok
keverték köröttünk a színeket,
s mikor az arckép kikerekedett:
"Jól ment?", dörmögte ő, s gyors ujjai
szignálták a pasztellt. "Rippl-Rónai".
Nagy László: Egry ragyogása
(részlet)
Már nem a tó és nem a tenger
nem a világ boltozata
nem a hullám, nem a villám
betölti szemem a férfi
aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában
hó jelenése, vért se köhög már
nem zihál, semmi erőfeszítés
két evezője vadliba-toll
kiköt s a párában asztal várja
kenyér és hal meg bor s körülötte
mind aki rajongja olyan ívben
akár a szivárvány arca előtt
Gyurkovics Tibor: Egry József
(részlet)
Képek
Nem bírja a tér a világot,
kitérne kitörne belőle,
a lányok s a ferde halászok
elszállnak a híg levegőbe,
oly friss ez a reggeli pára,
keveregnek és kavarognak
a színek a tomaji tájba
s nagy képei a Balatonnak.
Úgy ég a vidék vörös üstben
s a víz is lángol alatta,
az asztag is ég keserűen,
az ég ég s ég a veranda,
lebegve lobognak a székek,
a házak, a fák, a vitorla
s elönti a mértani képet
kibugyogva a nap teli torka,
ropogva törik meg a nádszál,
úgy égeti őket a festő,
égő madarak raja száll, száll
s zuhog le a kékszínű eső…
Egyenes tehenek menetelnek
pirosló körvonalakban
s tetején a sárga vizeknek
puha színek mennyköve csattan,
fölolvad a gyertya a tóban,
ahogy viaszát belemártja
a vízbe s az égre kilobban
a bősz alakok lobogása.
A két kamasz Betlehemére
is zúdul az ibolya áram,
a nők is eltűnnek elégve
s végül csak a táj, csak a táj van!
S a tóban a görbe, magányos
halász, aki küzd a keszeggel
s a tihanyi halszagú János
Jézust gyötrődve keresztel.
Gyurkovics Tibor: A festőnél
(részlet)
Ittak. Aztán Muray megmutatta a képet. Vitorlásokat festett, fekete tónusban, egy aranyóra volt a másikon, egy kutya a harmadikon, aztán egy önarckép, egy könyvcsendélet, egy vár a Balatonnal. Elég sok kép, mindegyik más-más hangsúllyal, egy-egy korszakot jelezve, csak zöldek, csak lilák, csak fehérek, mint Picassónál. Messze, egy fönti ablakon besütött a nap. Ők lassan nézték a képeket, ahogy kell.
– Tessék idefáradni – kérte aztán az asszony, és a kartonfüggöny mögött mértéket vett a fejéről. – Úgy – mondta és forgatta, mint a fababát. – Jól van. Helyesebben jól lesz. Ilyen fejekre szeretek sapekot csinálni. Szeretek, megmondom magának, tényleg szeretek. Dús haj, négyzetes fejalap – mesterkedett Murayné. Régi lakk volt a körmén, enyhe rózsaszínű.
– Jöjjön – mondta a férje –, ezt nézze meg. Arany sirály. Ahogy rásüt a nap – mutatta a képet az aranykorszakból. Egyetlen napnyaláb tört elő a felhők mögül, az szállt rá az oldalt lebegő dunai sirályra, olyan volt, mint a Szentlélek.
– Milyen? – kérdezte, diadalmas arccal magasba tartva, mint egy trófeát.
– Szép. Ahogy előtör a nap… Ugye, téli kép?
– Á. Őszi. Kora ősz.
Nagy László: Hét vers Kondor Béla képeihez
(részlet)
Darázskirály
Tűnődés mártírja ifjan s elevenen
fiúk ti holtak ez vagyok ó nem a szégyen
pirít s nem kutyaalázat párázza be
a hét világot átütő szemet fiúk
süvítsen-e szárny a távlaton-túli
távlatba mit bemértem égi gengszter
avagy szétpukkadjon szivem a földalatti
keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről
rum néz be véres szemmel – ma nem születik
szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez
nem a napvilág méze kell – kimondhatatlan –
fűnyelvvel biztassatok fiúk: süvítsen
Nagy László: Hét vers Kondor Béla képeihez
(részlet)
Késes ember
Heródes is így kezdte ahogy ez
aki sihederkorban kutyusok
cicák fülit-farkát nyeste le
cifrálta mint anyja a derelyét
összenőtt a kéz a késsel össze-
forradt hivatal s hivatás benne
így nem lehetett ő csillagszóró
toprongy köszörűs de csillagoltó
rekorder áramvonalas fejű
ím felöltöztetve jelképekbe
ünnepel most és viseli a vér
hemoglobinját sapka ez siltes
túlontúl szolgált s a háttér: arany
Nagy László: Hét vers Kondor Béla képeihez
(részlet)
A tengerész álma
Egy csillagot hazai parton sáfrányhajút
imádok én odakötök álmot hajót
s ha laskafehér vitorlát eléd eresztek
bókolok neked gyönyörűm dehogy a szesznek
majd rézoxid-orrom hófehérkévé varázslom
viszem eléd csupa tengergöröngy-pofámon
attól a perctől nincs közöm disznó szavakhoz
mert eljutva hozzád megtérek igaz magamhoz
angyali dalhoz kalácsos karácsony-este
pilézzen hó a férfinyomort kirekessze
s mint kire szerelem édesen nagy súly esett
Bermuda-háromszögedben elsüllyedek