Keress

Kosztolányi Dezső: A doktor bácsi.

          Áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
szemébe nézek és csöppet se félek.
Borzongva érzem biztos újjait,
ha kis, sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
hideg kezén arany gyűrűsorok.
Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,
keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull a paplanomra
nagynéha egy halvány, szelíd virág.
Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
párnáimon oly egyedül sirok.
Ő az egészség és a bizonyosság,
titkok tudója és csupa titok.
Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
prémét szelíden prémezi homály.
De elmegy innen és itthágy magamra,
színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...
Ilyenkor látom otthon s páholyában,
amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül,
rám gondol, mit csinál a kis beteg?

A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
míg ájuló álomba lengve árván,
kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
ködös habok közt ringatóztam.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna (részlet)

Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről (részlet)

Ebbe a hahotába lépett be Moviszter, az öreg doktor, aki miután bevégezte rendelését, s elküldte utolsó betegét, a feleségéért jött.
Moviszternek tömegmunkát kellett végeznie. Valaha, fiatalkorában tanársegéd volt egy berlini klinikán, a szívbetegségek szakorvosa. Magyarországra jövet magántanárságért pályázott, de az egyetemen nem habilitálták. Akkor úgy élt, ahogy lehetett. Naponta tíz órát rendelt, belefeküdt abba az emberanyagba, melyet a közkórházakban, a munkásbiztosítónál talált, gépiesen gyúrta a beteg emberiséget.
Botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét. Amint mosolygott, látni lehetett rozoga fogait, gyulladt ínyhúsát. Fejebúbján néhány szál moszatszerű haj lengedezett.
A doktor betegebb volt, mint akármelyik páciense. Cukorbaja volt a legvégső stádiumban. Minden kartársa, minden klinika lemondott róla.
Vizy eléje sietett, biztatta, hogy sokkal jobb színben van, mint múltkor. Ezt ő gúnyosan köszönte meg.
Hunyorgott, bizonytalanul tekingetett körül a cigaretták, szivarok füstjében.
Ő is úgy érezte itt magát, mint aki színfalak között tévelyegve véletlenül a színpadra botlik, egy ismeretlen darab zajos jelenetébe. Nem értette, mit jelent ez a nagy gaudium.
Meg kellett neki magyarázni, hogy az Annáról van szó, a híres Annáról. Vizy közkívánatra ismét előadta azt a kis történetet, melyen oly jól mulattak.
Moviszter nem evett semmit. Bevonult az urakkal a dolgozóba. Inni se ivott. Csak koccintott a többiekkel, oly nyájasan, mintha velük tartana.