Keress

Bertha Bulcsu: Kórházi elégia
(részlet)

Vannak kiélezett helyzetek, amikor hirtelen minden leegyszerűsödik. Kórházba kerültem, és megoperáltak. Ettől kezdve a magyar társadalomnak csak egészen szűk szeletét, pontosabban metszetét láthattam, s erre kellett (lehetett) figyelnem, ezzel a látvánnyal, élménnyel tölthettem fel akkumulátoraimat. Eleinte sivárnak tűnt ez az élmény, aztán óráról órára elfogadhatóbbnak, szinte érdekesnek. Eltartott egy darabig, amíg az infúzió csordogált belém, mire elvitték a kiürült üvegeket, lebontották a fölém magasodó szerkezetet, mire érzékelni kezdtem, hogy bejöttek, kimentek, hoztak valamit, beszélgetnek velem. Eleinte lebeg az ember, csak később, amikor megszűnik az érzéstelenítő injekciók hatása, ütődik a földhöz, s borítják el a hazai realitások. Anarchikusnak tűnt a kórház, tisztasága kétesnek, bár a párnák, melyeken feküdtem, habkönnyűek és tiszták voltak. Később ráébredtem, hogy az ország egyik legtisztább kórházában fekszem. A rendetlenségérzésem valószínűleg abból táplálkozott, hogy már a kivizsgálások idején is talicskákat, malteros ládákat és iparosokat láttam a folyosón. Akkor éppen a személyzet tusolója, vécéje romlott el, de mire bekerültem, a női osztály vizesblokkja is félig-meddig tönkrement. Ráadásul beázott a kórház első emeleti szintje. Egyébként az utolsó tíz évben, amilyen egészségügyi intézményben (rendelőintézetben, kórházban, szűrőállomáson) csak megfordultam, mindenütt rossz volt valami. Omladoztak a falak, elromlott a röntgen, hiányzott valamilyen segédanyag az EKG-hoz, elfogyott az érzéstelenítő, a megfelelő méretű injekcióstű, a fogtöméshez való pekmesz. Mindenütt mesterek, segédmunkások bizonytalankodtak a lépcsőházban vagy a folyosókon. Sajnálatosan még rangos és nagy kórházakban is ez a kép fogadta a beteget. Mindezek ellenére működnek a kórházak és intézetek, s az orvosok meggyógyítanak bennünket. Most is ez történt, igaz, egyházi szóhasználattal élve a műtő sacrosanctus, ott mindennek rendben kell lenni. És rendben volt, dr. G. T. főorvos megoperált, bonyodalmak és gyógyszerek nélkül gyorsan gyógyultam. – A látszólagos anarchiából kibontakozott a rend, nővérek, orvosok felügyeltek rám, ahogy a többi betegre is. Kis vizit, nagy vizit… Reggel, délután, este váltották egymást, mindenki megnézett, megkérdezett. Az orvosok között volt olyan, aki éjszaka ügyelt, aztán reggel dolgozott tovább, majd újra ügyelt, anélkül hogy hazament volna.

Kardos G. György: Az elmebaj szélén
(részlet)

Tegnap este, amikor a Kórház a város szélént néztük a TV-ben, azt mondja a feleségem: „Ez a Blažej doktor egy rohadék, a kis ápolónő pedig teljesen hülye, hogy hisz neki.” „Még mindig inkább a kis ápolónő – mondom –, mint az a rémes feleség.” „Egyáltalán nem rémes – mondja a feleségem –, egyetlen bűne, hogy szereti Václavot.” (Lehet, hogy nem Václavot mondott, de mindenesetre a keresztnevén nevezte Blažej doktort.)

Később azon kaptam rajta a feleségem, hogy levelet ír. Átláttam a szitán. Tudtam, hogy figyelmeztetni akarja a kis ápolónőt, ne higgyen Blažej doktornak. De engem sem ejtettek a fejemre. Azonnal tollat ragadtam, és megírtam Blažej doktornak, hogy vigyázzon, mert intrikusok veszik körül.

Sova doktornak is írni fogok. Még van egy kis időm, amíg megjönnek a mentők.