Jób. A sokat tűrő, szenvedő ószövetségi férfiút az Egyház szentjei között tiszteli. Keresztnévként nyilván szakrális-mágikus megfontolásból régebben hazánkban is föl-fölbukkan.
A siklósi várkápolna korareneszánsz falfestményét Garay Jób, nagyhírű családjának utolsó férfisarja ajánlotta föl keresztségben nyert védőszentjének tiszteletére. Ő maga sziklára szórt kevés szalmán fekszik. Jobb kezében írásos szalagot tart: DOMINUS DEDIT DOMINUS ABSTULIT, SICUT DOMINO PLACUIT; NOMEN DOMINI SIT BENEDICTUM, vagyis: az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve. A Jóbhoz közeledő előkelő nőalak, majd szerzetes prior, végül egy főúr arca nyilván portré is volt egyúttal.
A középkor végén, Amerika fölfedezésével vészes mértékben elharapódzó szifilisz, magyar nevén franc, francvar áldozatai az ő oltalmában bizakodtak és külön misét (missa de beato Job contra morbum gallicum) szolgáltattak a segítségéért.
A nyavalya hazánkba is hamarosan elérkezett. Brassó városa már 1500-ban külön kórházat alapít a benne szenvedők számára.
Nagy Szalathiel és felesége kolozsvári sütőházukat és egy darab földjüket a helybeli Szentlélek és Szent Jób-ispotály leprás és szifiliszben szenvedő betegei javára adományozták (1559). A betegség terjedésére és a velejáró emberi fejvesztettségére jellemző, hogy ez a kórház 1531-ben még egyedül a Szentlelket vallotta patrónusának.
Jób kultuszának a barokk jámborságban, illetőleg a szakrális néphagyományban tudomásunk szerint már nincs nyoma.
Pilinszky János: Jób történetét olvasom
(részlet)
Milyen nehéz, mennyire lehetetlen kifürkészni itt a földön Isten útjait! Mindennap láthatjuk, hogy a bűnösök nem nyerik el a büntetésüket, de még ennél is zavarba ejtőbb az ártatlanok szenvedése. Isten minden ítélet jogát fönntartja a maga számára. És így van ez jól, mivel ember fölött ember soha, egyedül Isten ítélhet, egyedül ő, aki a szívekben olvas.
De ha bűn és büntetés összefüggése a szenvedéssel ily mértékben isteni titok, mit is gondolhatunk az ítélkező emberről? Arról, aki például ilyesféléket beszél: „Ennek az embernek nem lesz jó vége”. Először is meg kell neki mondani, hogy az ilyenféle beszédnek semmi értelme nincsen. Aztán meg kell neki mutatnunk, egyszerűen meg kell mutatnunk Jézust a keresztfán. Ő is „rosszul végezte”? S a kórházakban és háborúkban pusztuló gyerekek és csecsemők szenvedése ugyan mire bizonyíték?
Babits Mihály: Októberi ájtatosság
(részlet)
Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
világokat vegyítesz, sujtasz,
s lelket a lomha rögökben nyujtasz,
te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
jármodba fogj be, csapj meg engem,
mért nem örök diadalmad zengem?
Rakovszy Zsuzsa: Jób
(részlet)
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,
a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,
hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.
Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,
a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,
amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.
De hányat elvittek, amíg én odavoltam!
Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…
Engem mindig megőrizett az Isten.
Reményik Sándor: Mint Jób...
(részlet)
Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem,
S a férgek lakomáznak
Megtöretett, fekélyes testeden,
S e testen a fekélyek, a sebek
Oly szörnyűségesek, hogy borzad tőled
És undorodik önnön gyermeked
És minden élő állat fut előled.
Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem.
Mint Jób, oly mélyre vettettél alá,
S királynak és bírónak ült föléd,
Kit tapostál az utcán: a szemét.
Mint Jób, oly mélyre vettettél alá.
Hubay Miklós: Jób beszélgetéseiből – a részvétlátogatásra jövő barátaival
– Ismered a mondást, az ember isteneket gyártó gép. Erre gondolj a szenvedéseidben. Semmi sincs hiába. Kikényszeríted a semmiből az Istent.
– Ne mondd! Én inkább úgy látom, hogy istenpusztító gép vagyunk. A szenvedésben pláne.
Hubay Miklós: Jób és a Jóisten
Isten. És ha én nem volnék?
Jób ránéz, hitetlenül, majd a lehetőség gondolata kezdi eltölteni látható örömmel. Hát… Csillogó szemmel néz az Istenre. Hát…
Isten szárazon. Lehet, hogy ez az egész meccs közöttünk csak arra megy ki, melyikünk tudná a másikat lelkileg kicsinálni.
Hubay Miklós: Jób könyvéhez
(részlet)
Minden tragédia alapja, többek között ez a felismerés „Embernek alkata nem bír ki ennyi kínt és rémülést” – mondják a Lear király viharjelenetében. „Dehogy is nem bír ki!” – feleli vissza a zsinórpadlásról Shakespeare vagy a Jóisten. S egy jót csavarnak a kínpad csigáin.
Hubay Miklós: Philoktétész, Jób és a többi nyomorfi
(részlet)
Hogy a nyomorgó vagy beteg ember nem lehet tragikus? Biztos? És Philoktétész? A puszta szigeten vegetáló leprás? Jó, Szophoklész Philoktétésze csakugyan mintha híján lenne a tragikumnak. De vajon az elveszett euripidészi Philoktétész? Aki isteni közbeavatkozás nélkül eljut a megbocsátáshoz és a hazafiúi tetthez… (Ilyesmit írtak róla elragadtatott alexandriai olvasói.) És vajon az a szerencsétlen Jób a szemétrakáson, nem lehetne tragikus pláne most, immár a Beckett-drámákon is nevelődött nézők szemében?
