Keress

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiája 
(részlet) 

"... Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már" 
József Attila

"Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?...
De nehezek vagytok ti, holtak!"
Weöres Sándor

A holtak valóban "nehezek". Róluk beszélni, gondolkodni, elemzést írni nehéz. A halál a lét legmagányosabb aktusa, elzárkózásunk tőle pedig nemcsak a haldoklót és a gyászolót teszi még magányosabbá, hanem azt is, aki velük és róluk szeretne gondolkodni.

Saját, sokáig feldolgozatlan gyermekkori veszteségélményem késztetett arra, hogy a veszteség, a halál és a gyász egyéni és társadalmi megéléséről írjak. Tapasztalataim és beszélgetéseim során egyre nőtt bennem a kétség ezen "élmények" valóságos "megélését" illetően. Úgy tűnik számomra, hogy veszteségeinket, érintse akár egzisztenciánkat, kapcsolatainkat, jelentse akár egyes szerepeink, tevékenységeink, eszméink, lehetőségeink elvesztését, jelentsen bármit, ami veszélyezteti "egész"-ségünket, nehezen tűrjük meg az életünkben és igyekszünk őket minél gyorsabban pótolni és elfelejteni. Így gyakran nem engedjük meg magunknak és másoknak sem, hogy meggyászoljuk "apró halálainkat". E tiltások azonban még tragikusabbá teszik első találkozásunkat a végleges veszteséggel, a halállal. Mások halála a lelki megrázkódtatáson kívül azért is szorongáskeltő, mert figyelmeztet saját halandóságunkra, amint óhatatlanul felidézi az aesopusi mese ismert sorát: "ha más néven is, rólad szól a mese".

Megpróbáljuk inkább elkerülni azokat, akik halandóságunkra emlékeztetnek: a haldoklót, a gyászolót és azokat is, akik velük foglalkoznak. "A halál nem tartozik ránk", ahogyan a görög filozófiai tétel óta számosan megfogalmazták, "ameddig én itt vagyok, a halál nincs itt, s ha majd a halál itt lesz, már én nem leszek itt". Így hagyjuk magára sokszor a haldoklókat, ezért nem tudjuk elbúcsúztatni halottainkat, és ezért nem hagyjuk az itt maradottakat gyászolni. A haldoklók és a gyászolók így gyakran izolálódnak, körülöttük kommunikációs zárlat alakul ki, gondozásuk egyéni, közösségi és társadalmi hagyományai, magatartásmintái pedig eltűnni látszanak.

E kollektív haláltagadás következménye, hogy manapság az életünk nem befejeződik, hanem abbamarad. Az élet befejezése azonban van annyira fontos és komoly dolog, hogy megérdemelje a nyíltságot, a róla való elmélkedést.

Szép Ernő: Bűneim 
(részlet) 

Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom, de régen megígértem hogy elfelejtem azt a szót, hogy nem árulom el hogy hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám, nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom leírni se hanggal, se tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt halottról, halálról, nem küldök soha p. c.-t, nem rebegek az örökös előtt részvétet, az életnek soha nem juttatom eszébe a halált! Nem megyek temetésre. Nem veszek fel fekete kesztyűt és a karomra nem húzok gyász szalagot. Igen. És folyton és megint és újra kimondtam azt a szót amelyik hával kezdődik és lehetetlenséggel végződik!

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül 
(részlet) 

Az ítélet kihirdettetik

Egyébként meg vagyok magammal elégedve, utolsó napomon. Nem nyűgösködöm, sikerül külön kívánság nélkül átvergődnöm az előkészületeken. Óvakodom minden "rendkívüli" vagy "emlékezetes" megjegyzéstől, amire később rá lehessen majd fogni, hogy "igen, hát ezért mondta", vagy még rosszabb esetben, "hogy megérezte!" Most már kezdem remélni, hogy azt a rossz esélyt is sikerül majd "utolsó szavak" nélkül megúszni. (Mindig rossz véleményem volt az "utolsó szavak"-ról. Úgy tekintettem őket, mint az utolsó gombot, amin kiszámolják, hogy "igen, nem, igen, nem". A túlélő az utolsó "igent" vagy "nemet" határozottabb rezümének tekinti aztán a többihez képest, holott a nyomatékot csak a helyzeti hiány adja, hogy kifogyott a gomb.) Csak egy elég ízetlen akasztófahumorka terheli lelkiismeretem: délben a kedves Ilonka, Mihály felesége, érdeklődik, mikor utazom, s hogy nem kerül-e nagyon sokba? “Odafelé - felelem - elég drága, de visszafelé apró dobozban hoznak - az urna, úgy tudom, vámmentes.”