BOLDOG BÁTORI LÁSZLÓ (Nyírcsászári, 1420 körül –Budalőrinc, 1484 körül/1456 körül). Életéről és munkásságáról nagyon kevés hiteles forrás maradt fenn. A Gyöngyösi Gergely pálos főperjel és utódai által jegyzett Rendi krónikában (Vitae fratrum…) olvashatók tevékenységéről részletek.
Bátori László születésének és halálának időpontjáról nincs biztos adat. Életét a szűkös források és azok feldolgozásai alapján kísérelhető meg felidézni. Fiatal nemesként Itáliában és Franciaországban tanult, majd élte Szilágysomlyó birtokosának főúri életét. A földi dolgok álnokságát látva azonban kiábrándult a világból, és belépett a pálos rendbe. A Buda melletti Szent Lőrinc (Budaszentlőrinc) kolostorában élt, ahol kimagaslott társai közül erkölcsösségével, mély hitével, jóságával, tudásával, s számos tanítványt vonzott maga köré. Később néhány társával együtt egy közeli barlangba vonult, ahol imával, kétkezi munkával, böjtölve töltötte napjait, mígnem az éhezés visszatérni kényszerítette a kolostorba. A források szerint részleteket fordított Bibliából, s megírta magyarul több szent életét, de ezek nem maradtak fenn, ahogy Bátorinak a budaszentlőrinci kolostor templomában lévő sírja is megsemmisült az épületekkel együtt. A Nagy-Hárshegyen a barlangot, ahol elvonulva élt egy ideig, 1911-ben Bátori-barlangként nyitották meg, 1929-ben oltárt is építettek benne, mára azonban csak a zárt fémkapu látható.
A Jeles napok szerkesztősége
Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. [Vitae fratrum...] Ford. Árva Vince, Csanád Béla, Csonka Ferenc
Bátori Lászlóról (részlet)
[…] Ebben az időben élt Báthori László testvér. Szeretetreméltóságod hallgassa meg, ha életének egy részét bátorkodom elbeszélni, hogy ez, a drága gyöngy ne legyen még tovább is az Úr szántóföldjén elrejtve, hanem sokak épülésére kerüljön napfényre. Egy ideig boldogan élt a világban, majd felsőbb szándéktól indíttatva határozta el, hogy elhagyja a világ hiábavalóságát és nehéz szolgaságát, hogy könnyebben szolgáljon Istennek. Ekkor tehát otthagyta a világ madárfogó hálóját. A remete testvérek hírének hallatára két ifjú tanítványával elhatározta, hogy elhagyják Alexander, Donatus és Hispániai Péter [latin nyelvtani] szabályait, és belépnek az égi gyakorlatoknak a házába, ahol megtanulták Szent Ágoston reguláját. A vele egyidősek között, akik Krisztus nevében gyűltek össze, rövid idő alatt ő lett az élet és a tudomány példaképe, mindazoknak, akik az Úr házában éltek. Életszentségének híre eljutott a máshol élő testvérekhez is, akik kérésükkel Vince atyánál elérték, hogy a szentlőrinci kolostorban ővele együtt maradjanak. Mint mesterük, sokféle módon tanította őket; így: „Kedveseim, készítsétek föl szíveteket a küzdelemre, és mindenben jövevénynek tekintsétek magatokat a földön. Nézzétek csak az idő változékonyságát és a világ bizonytalanságát. Mert aki elad, olyan, mint aki menekül, és aki vesz, mintha attól félne, hogy tönkremegy. Aki kereskedik, mintha nem nyerne, aki épít, mintha nem szándékozna benne lakni, aki vet, mintha nem aratna, és így aki szőlőt metsz, mintha nem akarna szüretelni, akik házasodnak, mintha fiakat nem akarnának, és akik nem házasodnak, mintha özvegyek volnának.” Ezeket és az ezekhez hasonlóakat – ezek Ezdrás 4. könyve utolsó fejezetében vannak leírva – igen gyakran és ismételten ajánlotta. Végül némelyeket magával vitt egy barlangba vezekelni, mely a szentlőrinci kolostor fölött volt. Hogy ott milyen keményen vezekeltek, és testüket mennyire fékezték, elég csak annyi, hogy a Szent Kereszt fegyverzetébe öltözködve bátor katonákként harcoltak, mint jó papok fáradoztak, mint jámbor szerzetesek imádkoztak, mint az Úr hűséges szolgái dolgoztak, a hibákat erényekkel fölülmúlták, a haragot hallgatással fékezték, a torkosságot szigorú böjttel zabolázták, a tétlenséget munkával űzték el, a nevetgélést fájdalommal szüntették meg, és a gyűlöletet szeretettel semmisítették meg. De mert minden asztal lehetetlen kenyér és só nélkül, ezért az ő helyzetük sem volt sokáig tartható, hanem a kenyér hiányától kényszerítve visszatértek a kolostorba. Nem mellőzhetjük azt sem, hogy nevezett László testvér az egész Bibliát és sok szentnek az életét megírta magyarul. Végül ugyanott elérte életének utolsó napját, melyen még misét mondott, aztán eltemették.
Reményik Sándor: Báthori László barlangja előtt
(részlet)
[…]Itt ülhetett ő ötszáz év előtt,
Húsz hosszú éven át:
A pálosrendi remete-barát.
Öreg betűit rótta, egyre rótta,
Magyarra fordítván a bibliát.
Csillag-hulláson tán tűnődött néha,
De nem bántotta kétség, vak remény.
Mellette volt és vele volt az Isten -
És boldogabb volt biztosan, mint én.
Hárshegy, a budai hegyekben, 1924 május
Elmer István: A másoló (részlet)
Bátori örült a húsvéti időnek. Hiába tudta a latin nyelvű Bibliából, hogy Krisztus ezekben a napokban halad, egyre közelebb halad az elsötétüléshez, a halálával bekövetkező világromláshoz, ő az eleven színeket látta, melyek ilyenkor szépen elkülönülnek egymástól, élesen, határozott körvonalakkal, s különleges harmóniába
rendeződnek. „Miért borzongunk meg Krisztus halálától? Mert saját elmúlásunkra gondolunk? Amikor pedig a halál, a Mester halála megmutatta, ez nem az ő halálát jelezte, hanem a mi bűneinket, azok ilyen sötétek és ocsmányok, s tesznek vakká minket; a krisztusi halál, valamennyiünk eloldódása a földi élettől színekkel dúsan rakott ünnep, remény, hogy egyszer a részleges, az időleges helyett elkövetkezik a teljes, a végleges. S ebben a véglegesben... – nézett körül Bátori testvér az öröm szelíd bolydulásával –, megpillantjuk önmagunk igazi, változatlan arcát... örök, örök arcát, amikor elmúlik minden félelem, mert az idő félelmet okoz, a múlás rettegéssel tölt el minket, minden félelem forrása: mi lesz, ha?... de ott már értelmetlen majd a kérdés, értelmetlen, mert ismeretlen, az örök van egyszerű természetességében létezünk, a lét időtlenségében, s nem fáradunk bele.” Egyik szerzetestársa megjegyezte: Bátori, te nemcsak másoló, hanem filozófus is vagy. „Ó, nem, nem – tiltakozott –, egyszerűen csak örülök.”
„Minek?”
„Nézd az ég kékjét, ahogyan élesen találkozik a kolostor tetejének a vonalával.”
„És mi ebben az örülnivaló?”
„Testvérem, az egyszerűség magával ragad.”
Egyszerűek a szavak, lapozta Bátori a Szentírást, s már biztos volt abban, hogy nemsokára nekikezd a munkának. Lemásolja valamennyi szent könyv szövegét, s annyira beleélte magát, hogy a továbbiakban mindig azt mondta: lefordítja a Bibliát. S ebben annyi igazságot fölismerhetünk, hogy ahol nem volt elégedett a másolandó szöveggel, ott külön megjegyzéseket, kommentárokat fűzött hozzá.
Akkor határozta el magát végleg a munkára, amikor az egyik prédikációjában Szent János evangéliumának kezdő sorait magyarázta a fényes arcú templomjáróknak. Értette, úgy gondolta, pontosan érti a tanítvány által kimondott szavakat, csakhogy minél közelebb került a magyarázathoz, hogy magyar szavakkal beszéljen erről az embereknek, annál inkább belebonyolódott a szövegbe, s már maga sem tudta, hol tévedt el, mi rontja meg a világos latin szavak és a magyarul adott értelmezés egybevágóságát
„Le kell másolnom a nép nyelvén. Ne én szóljak, hanem ők, az evangélium írói és Szent Pál, s a próféták... Pontosan követni a szavaikat, mert pontosnak lenni annyi, mint hűségesnek maradni.”
S már nem rágták őt a szavak a maguk keserűségével. Mert lelkében kitisztult a jelentések formája. S ez olyan egyszerűen mutatta meg magát, mint az ég kifeszített kékje a kolostortető fölött.
