Az Amnesty International nemzetközi emberjogi szervezet 2000-ben nyilvánította augusztus 30-át az ELTŰNTEK VILÁGNAPJÁVÁ. Az eltűntek listáján szerepelnek egyrészt azok a személyek, akiknek regisztrálták eltűnését, de annak semmilyen körülményét nem sikerült felderíteni, másrészt azok, akik bűncselekmény áldozataivá váltak, de holttestük nem került elő, harmadrészt azok, akiknek természeti katasztrófa vagy fegyveres konfliktus során veszett nyomuk. Utóbbiak száma a legnagyobb.
A világ legátfogóbb keresőszolgálatát a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága működteti; ennek tagja az első világháború idején létrejött szervezet, a Magyar Vöröskereszt Keresőszolgálata is. A szervezet célja, hogy segítséget nyújtson a háborúk, a fegyveres konfliktusok vagy a politikai elnyomás következtében egymástól elszakadt családtagok – vagyis a Genfi Egyezmények által védett személyek – felkutatásában.
A Jeles napok szerkesztősége
Sebestyén István: Csellengő gyerekek, családi drámák
(részlet)
Évente öt-hat ezer fiatalkorú eltűnését jelentik be Magyarországon. Ennek ellenére egyetlen olyan civil szervezet sem működik hazánkban, amely a csellengők, illetve a családok segítségére sietne ezekben a helyzetekben. Többek között ezért hiánypótló az idén tízéves Csellengők című műsor, amely jelenleg a Duna Televízióban - a csatorna legnézettebb adásaként -, illetve a Magyar Televízióban is heti rendszerességgel jelentkezik. Incze Zsuzsa, ennek a „televíziós humán szolgálatnak” az elindítója azt mondja, műsorát az elmúlt tíz évben lezajlott társadalmi átrétegződés és a családok válságának hű lenyomataként is lehet értelmezni. Ezért is írt valóságos eseteket feldolgozó, a műsorával azonos című riportkönyvet, amely néhány hete jelent meg.
- Tíz év alatt olyan társadalmi változások tanúja lehetett ez a műsor, és én magam is, amelyek egyre inkább arra ösztönöznek, hogy ne csak tükröt tartsak az emberek elé, hanem ha lehet, segítsek. Ahogy azt könyvem előszavában is megírtam, egy emberi élethelyzeteket bemutató, néha azok megoldását felvállaló televíziós műsornak nem lehet az a célja, hogy ország-világ előtt élve boncoljon, megszégyenítsen embereket, kibeszélje legmélyebb titkaikat, vagy hogy szenzációszámba menő ügyet faragjon abból, amitől egyébként is szenvednek. Nekem az a dolgom, hogy megpróbáljam az embereket visszavezetni egymáshoz, hogy gyerekek, felnőttek, családok átgondolják, mi lenne, ha újból megpróbálnák együtt.
Szávai Ilona: A város és a gyermek
(részlet)
Az utcagyerekekről – világszerte – egyre több cikk, felmérés, tanulmány készül, arról nem is beszélve, hogy manapság már alig akad (talán nincs is) napilap, melynek hasábjain naponta ne olvashatnánk valamiféle „szenzációs” hírt, riportot az utcán hányódó fiatalokról, gyerekekről. Ha a legújabb kori hírlapi „szenzáció” tematikáját és anatómiáját kutatjuk, kiderül, hogy az utcának és a gyereknek (e kettő kapcsolatának) igén nagy teret szán a huszadik századvégi híripar. E tényt lehet minősítgetni, de mivel egy másik valós és súlyos (társadalmi fontosságrendű) tényre utal – inkább a kedélyborzoló sztorizgatás mögötti jelzésekre célszerű figyelnünk. Az utcagyerek ma már világjelenség. És e jelenség másik állandó jelzője: tömegméretű.
