Keress

Tóth Árpád: A Palace-ban
(részlet)

Hát újra itt. Őszi hegyek közt,
Újra rosszkedvűn betegen,
Köhécselni a többiek közt,
Míg szél üvölt a szirteken.
Akik szeretnek, messze vannak,
Akit szeretek, messze van,
- És jaj, tán minden veszve van -
Mondogatom tompán magamnak,
Míg hallgatom: a rengetegnek
Fenyőbordái hogy recsegnek,
Mert ölelgeti óriás
Karjaival az Elmulás.

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyúladásomról
(részlet)

    Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? –
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.
 
    Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Orbán Ottó: Örökös otthon
(részlet)

Vas otthon ez. Nem repül fel a sóhaj,
érzi a föld százados szigorát,
a falvakat, ahonnét a tüdőbaj
úgy szakadt ki mint viharban a fák;
érzi, amin az isten se segíthet,
mert erős mint a megkövült halál,
a kínzó rokonságot sejtjeimben,
hogy menekülnék s hogy ez a hazám.

Kálnoky László: A gyógyulás hegyén

Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek,
halálraszánt s gyógyulni akaró!
Tél van. Párája száll leheletüknek,
állukig ér a szürke takaró.

Láztól emésztve, csontvázzá aszottan
még küzd a test, hőmérőt tart a száj,
pedig jövőre nem feküsznek ottan,
mások csodálják, mily fehér a táj.

Engem az emlék mindig bűntudatra
indít, beomló arcukat mutatja,
s úgy érzem, őket nem szabad felednünk,

s a könyörület szent izsópja hint meg.
Szeressük és szánjuk testvéreinket,
kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!

Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett
(részlet)

Táborozom költő létemre, s nem remegek ha
Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat,
Mert te vagy emberi fajtánk legfőbb bajkeverője,
Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.

Kálnoky László: Első szerelem
(részlet)
Morbus hungaricus

No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.
Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet.
Átvészeltem még kisfiú koromban
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett
belülről is a kór. Egyik beteg,
ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd,
félnek tőled eztán az emberek.
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,
csak téblábolnak itt az orvosok.
Körül a betegek rakásra halnak.”
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok
egy állapot! Mégis, egye fene,
úgy döntöttem, nem pusztulok bele.