Az ENSZ közgyűlése 1992 decemberében A SZEGÉNYSÉG ELLENI KÜZDELEM VILÁGNAPJÁvá nyilvánította október 17. napját. A közgyűlés felhívta a tagállamok figyelmét arra, hogy szenteljék ezt a napot a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos konkrét tevékenységek bemutatásának. Az ENSZ közgyűlése a kormányközi és civil szervezetek figyelmét arra irányította, hogy nyújtsanak segítséget a szegénység elleni küzdelemmel kapcsolatos tevékenységek megszervezéséhez a nemzeti kormányoknak.
A Jeles napok szerkesztősége
Móricz Zsigmond: Hét krajcár
(részlet)
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
- Egy krajcár? - kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
- Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
Ady Endre: Szegények karácsonya
(részlet)
Szegényes, kicsi szoba. Az ablakok papírral vannak beragasztva, a kis pléhkályhában régen kiégett az utolsó hasáb fa. A családfő az asztalnál ül, könyökére támasztva a fejét… Gondolkozik. Vajon mire gondol – a béke ünnepén? – Mit eszünk holnap! – tör ki a sóhajtás kebléből. … Holnap… s azután! Íme az egyik karácsony. Ez most a jelen… Mintha megváltozott volna a természet rendje, napfényes idő, tavaszi lég, s csak az éneklő madárnak danája hiányzik, hogy valóban elhitesse velünk a tavaszt. Ünnepel az egész világ – a szegény ember is. És a szegény ember öröme, békéje kétszeres. A télnek, fagynak nyoma sincs, és a hideg, a kegyetlen hideg nem emésztette fel még utolsó filléreit. Még egy kis karácsonyfára is telik, s az apróság ujjong, örült a kriszkindlinek, amely gondoskodik a szegény gyerekekről is. Karácsony van… A szegények karácsonya!…
Konrád György: A látogató
(részlet)
Egy öregasszony be akart jönni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztályon. Nem volt sem nyugdíja, sem adakozó hozzátartozója. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondnok. A géppel feltámasztott állú portás üvegkalitkájából egy darabig figyelte a körúti porhó függönyéből kibontakozó öregasszonyt, de mert a szeme gyulladásos volt, kis idő múltán szokása szerint lehunyta. Az öregasszony elcsüggedt, nem erősködött tovább, hazament, és felakasztotta magát a függönyrúdra. Előzőleg levelet írt a hivatal elnökének, ebben elpanaszolta, hogyan akadt el a mozdíthatatlan kapunál, s kérte, adassa át minden holmiját fukar nevelt fiának. Az elnök ideges lett, lehordta a gondnokot, ez pedig utasította a szerelőket, hogy cseréljék ki a rugót. Meg is tették, majd egy hónap múlva.
Kosztolányi Dezső: Budai szegények
(részlet)
Lassan, szelíden, vádlón integetnek,
kis, hallgatag, elszült csípőjű nők,
bolond legények és beteg, vak aggok,
mint angyali, halk összeesküvők.
Egy kisfiú, ki már tanulni fáradt
s viaskodik a számmal és betűvel
és az öreg varrónő, glóriásan,
egyetlen ezüst kincsével, a tűvel.
Mily messziről tekintenek feléd,
évezredek mélyéből és mily ősi
közönnyel emelik a homlokuk,
a rettegésed régi ismerősi.
Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni,
mert lélek van az ő szemükbe, lélek.
Én féltem tőlük kisgyerekkoromban
és most is félek. Egyre-egyre félek.
Kosztolányi Dezső: Szegények
(részlet)
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is
és nem felejtenek.
Rákos Sándor: Szegények vonulása
(részlet)
Ők, a szegények, kiknek nyomoráról már az ótestamentum vijjogó igéje szól,
ők merülnek föl – mint egyazon úszó – századok torlódó-porló habjaiból,
a hiány rabjai, a csontig födetlenek, kik sír-üregükben is dideregnek,
mert mezítelenül rakták földbe, dísz- s ékszer nélkül, megszabadult testeiket,
kiknek az élet is temető-hely, útvesztője derék szívüknek
„mindenért semmit” kegyetlen alkuja, melyből az eljátszott Éden kígyója sziszeg.