Ágoston egyházatya (354 – 430), a philosophia perennis, vagyis a keresztény filozófiai gondolkodás alapító nagymestere, minden idők egyik legnagyobb emberi szelleme.
Ágostont követik – legalább közvetve – azok a szerzetesrendek, amelyek az ő közösségi életeszményét fogadták el, többek között az ágostonrendiek, premontreiek, dominikánusok, trinitáriusok, magyar pálosok. Ez röviden a szemlélődés és lelkipásztorkodás, a vita contemplativa és vita activa egyeztetése. Ennek természetesen laikus-népi áttételei is vannak, amelyek nagy általánosságban, nyilván könyvünk dokumentációjából is kitűnnek.
Ágoston legendáját a Legenda Aurea és Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben olvassuk, ebből azonban hiányzik a kagylóval játszadozó fiúcska alakja, illetőleg szimbóluma. Így a Csodák Könyve nyomán mondjuk el azt a régi, máig sokat idézett, képeken is sokszor ábrázolt történetet, amely Isten felfoghatatlan misztériumát és a töprengő emberi elme szűkösségét példázza.
Ágoston egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkán elmélkedett. Egyszercsak észreveszi, hogy egy apró gyerek kagylóval a tenger vizét egy gödröcskébe iparkodik átmeríteni. Megkérdezte tőle, mit művel? A kisfiú bátran megfelelt: látod, a tenger vizét akarom ide átönteni. Gondolod, hogy ez sikerül? – kérdezte a püspök. Miért ne hinném – válaszolt komolyan a fiúcska, aki Isten angyala volt – te is hiszed, hogy felelni tudsz arra, amire még senki sem tudott. Sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e lyukba merítenem, mint az embernek Isten lényét kifürkészni.
Ágoston megértette a példázatot. „Amint házába hazaérkezett, egy könyvhöz sem nyúlt többé, mert a gyermektől többet tanult, mint a hiú és üres könyvekből.”
Jacobus de Voragine: Legenda Aurea
(részlet)
Ágoston (Augustinus) kiemelkedő méltósága vagy szeretetének lobogása vagy nevének etimológiája miatt kapta nevét. Kiemelkedő volta miatt kapta, mert ahogy Augustus császár minden király fölé emelkedett, úgy ő is minden tanítómestert fölülmúlt Remigius szerint. A többi tanítót a csillagokhoz hasonlítjuk, mert mint Dániel 12. részében olvassuk: „Akik az igazságra oktatnak sokakat, mint a csillagok, tündökleni fognak örökkön örökké” (12,3). Ő azonban a Naphoz hasonlítható, miként kiviláglik abból a szentleckéből, melyet ünnepén olvasnak föl: „Mint a fényes nap, úgy tündöklött ő az Isten templomában” (Sir 50,7). Másodsorban szeretetének lobogása miatt kapta nevét, mivel ahogy augusztus hava lánggal lobog a hőségtől, úgy ő is fölhevült az isteni szeretet tüzétől. Ezért mondja a Vallomások könyvében önmagáról: „Átdöfted szívemet szereteted nyilával.” S ugyanott: „Némelykor nagyon szokatlan érzésbe, valami kimondhatatlan édességbe bocsátasz bele engem, ami, ha beteljesedik énbennem, nem tudom, mi lesz, ha nem az örök élet lesz.” Harmadsorban e név etimológiája miatt hívjuk Ágostonnak. Az Augustinus név ugyanis a ‚növel’ (augeo), az astin, azaz ‚város’ és az ana, azaz ‚fölfelé’ szavakból ered. Ezért az Ágoston mintegy ‚aki megnöveli a mennyei Várost’. Ezért énekeljük róla: „Aki képes volt kiterjeszteni a Várost.” E Városról ő maga mondja Az Isten városának 11. könyvében: „Isten városának ebben áll az eredete, tudása és boldogsága: ha megkérdezzük, honnan van? – Isten alapította; ha azt, hogy miért bölcs? – mert Isten világosítja meg; ha azt, hogy miért boldog? – mert Istenben él, benne szilárdan állva változik, őt szemlélve megvilágosíttatik, hozzá ragaszkodva örvendezik. Lát és szeret, Isten örökkévalóságában virul, Isten igazságában fénybe borul, Isten jóságában örömre gyúl.” Vagy, mint ahogy a Glossariumban áll, Augustinus jelentése ‚nagyszerű’, ‚boldog’, ‚ragyogó’. Nagyszerű volt életében, ragyogó az ismeretekben, boldog a dicsőségben. Életrajzát Possidius, Calame püspöke állította össze, amint Cassiodorus állítja a Jeles férfiakról írott könyvében.
Szent Ágoston vallomásai. Nyolcadik könyv, XII. fejezet, részlet
Fordította: Dr. Vass József
Gondolataim mindig mélyebbre hatoltak. Mikor aztán lelkem titokzatos mélységeit felkutatták és nyomorúságomat a maga egész mivoltában szemeim elé összehordták, rettentő vihar támadt bennem, amelynek nyomában eleredt könnyeim zivataros áradata. […] Mikor lesz vége ennek az örökös holnapra hagyatkozásnak? Miért nem most mindjárt? Miért nem szakajtja meg ez az óra életem gyalázatosságát? Így sóhajtoztam s szívem a legkeserűbb bánat könnyeit sírta.
Egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt s ezt ismételgette:
Tolle, lege!
Tolle, lege!
Vedd, olvasd!
Vedd, olvasd!
Arcom pillanat alatt megváltozott, s lázasan kutattam emlékezetemben, van-e valami olyan játékfajta, amelyben a gyermekek ehhez hasonló éneket szoktak énekelni, de nem emlékeztem, hogy bármikor hallottam volna.
Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet. […] »Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, – hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint.« (Róm 13,13).
Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat végére értem, mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem.
Rába György: Babits Mihály
(részlet)
Ágoston személyes drámáját Babits a szabad akarat problémájának látja, s minthogy modelljének fölfogása közel áll az eleve elrendeltetés hitéhez, a katolicizmus szentjéről szóló fejtegetése végkövetkeztetésül nem nélkülözheti a kegyelem fogalmát. De Ágoston etikája, mely költőnk lírájának később is éltető forrása marad, olyan lételméletbe torkollik, amely Babits szemében a logikai világrend kiteljesült érvényességével azonos: „Ez az Akarat az Igazság hatalmas szava, a Logosz.” A Vallomások szerzője viszontagságos megvilágosodásának drámai tanúságtételét újkantiánus meggyőződés fényében világítja meg. Babits kétszer is hivatkozik Windelband Ágoston képére, s bár a „belső életírás” módszerének izgatottan árnyalt előadásmódjával a filozófus egyházatya elveit tragikusan személyes vívódásaiból igyekszik megértetni, eszmei tanulsága mégis a „badeni” újkantiánusoknak minden ismeretelméleti gondot félretoló, egyetemes értékelvű, objektív erkölcsi késztetéseivel vág egybe.
