A Múzeumok Nemzetközi Tanácsának 1977 májusában Moszkvában megtartott XI. konferenciáján határozták el a MÚZEUMI VILÁGNAP ünneplését. 1978. május 18-án tartották meg először.
A Jeles napok szerkesztősége
Nemes Nagy Ágnes: Múzeumi séta
(részlet)
Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.
Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.
Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását
Szabad György: Kossuth politikai pályája
(részlet)
»Menjünk, különben menettetünk«
A követutasítás nagy figyelmet fordított a közművelődés ügyére is. Megjelölte, hogyan kellene biztosítani a hatékony „népnevelés” anyagi alapjait. Sürgette a pesti egyetem fejlesztését, oktatási rendszerének reformját és „az ipar felvirágoztatására szolgáló műegyetemek” alapítását. Gondja volt a Nemzeti Múzeum gyűjteményeinek sorsára, a levéltári anyag őrzésére és feltárására, gazdátlan könyvtárak megmentésére, a külföldre került Corvinák visszaszerzésére, tanúságaként a reformellenzék és személy szerint Kossuth értékőrző és értékgyarapító törekvéseinek.
Kuczka Péter: A Nemzeti Múzeum
(részlet)
Hol vérpad állt
és Hajnóczy fejét
a bőrzekés hóhér bárdja lecsapta,
történelmünk egy lapja lett a rét,
s nem puszta föld
– hol vér ömlött, – a puszta.
Harc kormozta be,
nem halomnyi kő
a rom sem,
– múlttá nem dohosodik –
de kristályokká tömörült idő.
Hát tiszteld
hazád
épületeit!
Csoóri Sándor: Találkozás a szoborral
(részlet)
Mikor először láttam Ferenczy Béni Petőfi szobrát, magam is meghökkentem. Ott állt a kiállítási terem múzeumi csöndjében, kicsit idegenül, de kamaszos hetykeségében is fönségesen. Kirítt a környezetéből. Nem illett hozzá a falak szelíd geometriája, sem a szűrt világosság; nem illettek hozzá a fölaggatott képek, csak egy-egy növény messzebbről odavilágító zöldje tette számára valamennyire otthonossá a világot. Talán még saját anyaga ellen is tiltakozott. A mészfehér gipsz meghalványította, s a halottak emlékezetét idézte föl a belső lángolással egy időben.
Csak ezen a díszfolyosón
tussal, ecsettel, rajzironnal – arrébb
vésővel – tizenegy lángész igyekszik
leidézni elevenként az égből:
lényegesítve a Szent Szüzet,
megragadva legbensejét, hol mosolyán,
hol könnyein keresztül,
hol jobb, hol meg bal oldalán kutatva.
Összegezem agyamban, mit külön-külön
nyújtanak, elég vegyesen, s kiszűröm,
kipárolom, mint a szeszt a gyümölcsből,
ízlelgetve profán hitetlenül
spiritusz-fokait egy szomjú vágynak,
hogy nem csak kisdeddé volna jó válnotok, de
karomülővé, csecs-szopóvá.
Szabó Lőrinc: Ramzesz kolosszusán
(részlet)
Lehet, hogy mint egy rossz gyerek, vagy
mint egy vad néger vagy cigány,
de egyszer ott ugráltam én is
a faraó kolosszusán.
Az óriás szobrot régesrég
hanyatt döntötte az idő;
(urát láttam a múzeumban,
Ramzesz volt, a Nagy, a Dicső,
Juhász Gyula: Zászlók
(részlet)
A múzeumban vannak régi zászlók,
Csukott szárnyakkal némán alszanak,
Fakult a színük és foszlott a selymük,
Törött a rúdjuk, fölírásuk elnyűtt
És meggörnyedtek az idő alatt.
Hol ritkaságok vannak összehordva,
A múzeumban, hátul egy sarokba'
Egy meteorkőt hosszu évek óta
Tünődve ér, tünődve hágy az óra.
Akárhová tekintek körül itten:
Nem ismert, idegen számomra minden.
Habár anyag nincs bennem ismeretlen:
Ugy érzem itt magam, mint idegenben;
S bár kő vagyok csak, szemre mint a többi:
Van bennem, érzem, a mi még se földi.
Olykor vágy száll meg, ismeretlen érzet:
Körülragyognak másvilági képek.
Máskor feljajdulok: Ha kő vagyok csak:
Mit mutogatnak bámuló csoportnak!
Mit láttok rajtam, kandi emberek,
Hogy ritkaságnak ide tettetek?
A kis szerényke kőben mit csodáltok?...
Egy ismeretlen másvilágot.
Faludy György: A vadkacsa
(részlet)
6.
S végül: – ha múzeumban jársz
alkonyatkor, záróratájt,
megállsz-e olykor egy-egy képnél
vagy néha egy szobor alatt,
melynek modelljét szívesen
ösmerted volna még magad?
Megállsz s lehántasz – mert most mást
nézel, mint a műalkotást –
stílust, egyéni jelleget,
pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit
az alkotó még beletett
hízelkedéstől sellakkig,
amíg az ember fellebeg,
ki a képmásban bennlakik?
Szabó Lőrinc: Kolosszusok és piramisok
(részlet)
A romvárosból, melynek köveit is réges-rég széthordták, nem sokat látunk. Nyugat felé még megvannak egyes épületek és utak nyomai; itt azonban előttünk, csak egy kis domb emelkedik, és rajta, pálmafák közt, két nagy kőre felfektetve, egy megcsonkított tízméteres gránitoszlop fekszik arccal az égnek. Nem messze tőle egy mindössze 80 000 kilós kisebbfajta szfinx hasal a földön, tiszta alabástrom, és igazi remekmű. A nagy szobor maga nem meglepetés, tegnap elég hasonló kőóriást láttunk Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban, viszont ez a szabadtéri helyzet nagyon alkalmas arra, hogy egészen más és új hatást keltsen bennünk. Az óriási fák alatt, a szabadban, értelmet nyer a gigászi építkezés, a roppant arányú szobor, II. Ramszesznek, az egykori Új Birodalom XI. Lajosának a kolosszusa és így, feldöntve, elbukottan s mégis benne a mai életben, még tisztább erővel szuggerálja az elmúlás örök parancsát. E hangulatnak az ellensúlyozására aztán kénytelenek vagyunk felmászni rá, hogy combjain és hasán sétálva álljunk a kodak elé, és onnan, a magasból nézzünk szét a környéken.
Juhász Ferenc: A múzeumok szerelme
(részlet)
Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.
