Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 2013-as 68/239 számú határozatával október 31-ét A városok világnapjává nyilvánította. A nap célja, hogy felhívja az érdeklődést a globális méretű urbanizációra, előmozdítsa az országok közötti együttműködést az urbanizáció kihívásainak kezelésében, valamint, hogy hozzájáruljon a fenntartható városfejlesztéshez szerte a világon.
A Jeles napok szerkesztősége
Konrád György: Sivatagi vágyak
(részlet)
A jó utca felül nyitott hosszú szoba, amelyből kisebb szobák nyílnak. A jó városban a házon kívül is belső tér van.
A jó városnak van centralitása, központja, sűrűsödési góca. Nincs, ha minden az autóért van. Mi az elsőrendű látvány, az ember vagy az autó? Ha a városvezetés ahelyett, hogy a belvárost autómentes övezetté tenné, az autónak rendel mindent alá, akkor a polgárok a fenekük javára döntenek plebejus módon.
Szabad a lábat is elővenni; érdemes, mert az utca a jó városban érdekes talányok sorozata, fölkelti kíváncsiságomat, és ha sikerül fölkeltenie, akkor kedvem van élni.
A város életkedvet adhat és elcsüggeszthet, depresszióba nyomhat. Ha unom, ha nem várok semmit, ha csak a monotóniát mérem a lépéseimmel, ha csak lakásról lakásra kocsizhatom jó esetben, akkor butulok.
Minek élünk, ha valahol lakni-lenni közömbös, ha az érzéki emlékezetnek nincsen mibe kapaszkodnia?
Pilinszky János: Bécsi képeslap
(részlet)
A következő bizonyosságom megint egy park. Ezúttal a park. Csodálatosan szétszabadalt levegő, bokrok ábrái, brutálisan szép kőfelületek, magabiztos lépcsősorok, a semmitmondás királyi fensőbbségében. Ez gyönyörű – mindig és mindenütt. Napok múlva tudom meg, hogy a Belvederében jártam.
Lassan-lassan már térképet is vásárolhatok. A nyomás kezd szétfoszlani, a város kezd alakot ölteni bennem. A Stefanskirche idáig csak az ösvény tengelye volt: ezentúl már nyugodtan szemügyre vehetem valóban páratlan személyét, s ha úgy adódik, magam is megbújhatok a köpönyege alatt.
Már tudom, hogy hol van a belváros, érzem a Ring vonalát, a külvárosok egy-egy szigetét, szállásom helyét magasan a Grinzing oldalában. Megannyi nem várt eredmény. Már ítélkezem is felettük. A belváros élő és elegáns, de van benne némi keresettség. A külvárosok ápoltak, de nem tudom, miért, még akkor is, ha színesek, érzek bennük valami megmagyarázhatatlan szürkeséget.
Ha azonban az egészre gondolok, szinte kivétel nélkül parkokra emlékezem, továbbra is palotákat, montázsszerűen kivágott palotasorokat látok, és vakítóan üres barokk szobrokat.
Vitkovics Mihály: Bécs és Moszkva
Mostani században ki nem ösmér két anyavárost
Híriben? Egyik Bécs, másika Moszkva nevű.
Számos magzatait mindketteje mily anyaszívvel
Kedveli, megmutatá nagy Bonaparte előtt.
Bécs önnön fiait, csakhogy maga élne, veszíti.
Moszkva, hogy élnének gyermeki, veszti magát.
Szabó Lőrinc: Fiume
(részlet)
„Fiume”, mondta apám, „Fiume!
Jövőre megnézzük!”… Bűvös zene
indult értem: ott vár a Parttalan,
ott, ott kezdődik ami nincs, de van,
ott a tenger, a Létező Csoda,
a Végtelenség, mely eddig csak a
nemlétező számokba fért bele…
S jött az új nyár, s nem jött el Fiume.
Szabó Lőrinc: Város
(részlet)
Házak, paloták, esti fény.
Isten mezejéről jövök én.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek, büszkék, hatalmasok.
Házak, paloták, kövek, kövek –
Hol hajtom le a fejemet?
Házak, paloták, éji fény.
Társtalan csavarog a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kő-hegyláncok, olyanok.
Kő-hegyláncokban kő-szivek –
Mit is vártam én tőletek?
Szabó Lőrinc: A szörnyeteg városa
(részlet)
Szörnyű álom volt látni, milyen
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
vigyorgó csontpalota,
és sorra nyíltak az óriás
koponyák üregei,
s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
a tiszta ég alatt
mindent előlről kezdve építsd
új városodat:
építs új várost és idézd
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
a multat szétveri!”
Csokonai Vitéz Mihály: A pesti dicsőség
(részlet)
Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.
Itt holmi gőgös irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?
Tóth Árpád: Körúti hajnal
(részlet)
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
[Bécs várában sír a német, jaj! …]
Bécs várában sír a német, jaj!
Bécs várában könnyen éri baj.
Bús a német, mert a Lajtán hetek óta
Áthallik a Kossuth-nóta.
Ady Endre: Páris, az én Bakonyom
(részlet)
Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.
Juhász Gyula: Nagyvárosok magánya
Ismeritek a bérházak magányát,
Kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
Komor falon a járók árnya száll át.
Ismeritek a bús vasárnapot,
Mikor távol zenén álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza
S álmot szövünk, mint hálót sző a pók?
Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül,
Álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül.
S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zokogni hallod halk eső dalát
S elalszol fáradt gyásszal, összefázva.
Dsida Jenő: Igy dudolok az uccán…
(részlet)
Zord kémény-rengetegbe,
a városba megyek be.
Ó, sokkal-sokkal inkább
mennék a zöld hegyekbe,
inkább járnék a selymes
fűben, zörgő avarban,
mint sápadt emberek közt
e hörgő zűrzavarban.
Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
(részlet)
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanyfolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
A pirosszemű szörny vad törtetéssel
Az óriás homályba berobog,
Most készülődik a májusi éjjel,
De éjtől nem félnek a városok!
Ím e homály is az üvegtetőkön
Villámos fénnyel gyúl ki hirtelen,
A pirosszemű szörny is visszahőköl
És gőzpárát piheg félelmesen.
Megindul a nagy törtetés, roham,
Mindenki ugrál és némán rohan,
A paloták hívólag integetnek:
Száz földi fénye ég a pesti estnek.
S minden utat halvány rózsásra fest
A nagy, gyönyörű dáma: Budapest!
Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin
(részlet)
Bécs volt a városa, bár régebben az egész világot bejárta. De sem a skót vadászkastélyok hűvös kandallóinál, sem a francia tengerpart nyakékeinek szikrázásában, Párizsban vagy Zemplén vármegyében: nem feledte Bécs ezeresztendős falait, kanyargós belvárosi utcáit, sörházszagú kis térségeit, hórihorgas, fehér ablakrámás házait és a lakosság különös úri eleganciáját, amely oly nemes a pesti világhoz képest, mint a Habsburgok lakószobái a pesti milliomosok palotáihoz hasonlítva.
Talán maga sem tudta teljes bizonyossággal, hogy miért fűzi oly rajongás Bécshez, hogy szinte az egész életét ott tölti vala a Hofburg környékén és a nagy Opera árkádjai alatt, a mohos Josefplatzon és a Graben boltjai előtt?
Napfényes délben, amikor a hó csikorgott a Ringen és a fák tündököltek a prémjeikben, mint az alattuk sétáló asszonyok, néha idegen utazó módjára ment át a Burg egyik kapuján, hogy szemügyre vegye, vajon mit csinál Ferenc József és a vártán a zsandár, a kolosszális szobrok és a császári katonai iroda ajtaja előtt, kinek a fogata áll.
Bár Rákóczi Ferenccel tartott atyafiságot, mindig bizonyos áhítatos érzéssel lépkedett el az érclovagok mellett és a diadalkapun át csendesen elballagott. Bár korántsem volt szentimentális férfiú, egy régebbi belvárosi ház előtt ábrándozva megállott és ha kanárimadarat látott valamelyik ablakban, egy szelídlelkű bécsi nő jutott eszébe, aki májusban fehér szoknyában táncol Grinzingben, míg télen egy régi aranymívesboltban fehér kezéből árul antik ékszereket, amelyeket hajdani hercegek viseltek.
Örült a bécsi életnek, mint egy regényhős…
