Jablonczay Lenke és Szabó Elek lánya 1917. október 5-én születik meg, a gyermek félórás, mikor ötven szál piros rózsából csokrot hoznak Szabó Mária Magdolna kisasszonynak címezve, az apja névjegyével. „A varázsló – gondolja Jablonczay Lenke. – A koldus kalifa. Megesküdött, hogy nem nyúl az otthon hagyott pénzhez, de nyilván nem tartotta meg, vagy pedig kölcsönkért megint.” És Jablonczay Lenke eltűnődik, mennyit érhet az ő versenyzongorája, és van-e ilyen általános nyomorban még ember, akit ilyen értékes hangszer érdekel. Ki tudja, mit talál, mire hazaér a kislánnyal a Domb utcára? Ha végképp nem lesz semmijük, majd eladja a két megmaradt ékszert meg a zongorát.
Szombat este, ó, az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora – hús, főzelék vagy tészta, amit sorban meg kell enni – hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk. Akár teát, amelyet nagymama főz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnőnek, hogy mennyi kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és túró, a harmadikban főtt burgonya.
Ilyenkor apa és anya is, mintha jobban örülnének. És ők is, legalább azt hiszem, szeretnék, hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint a többi napi rendes vacsorák.
Nagymama ilyenkor csak teát iszik. Bordó színűre főzi, és mialatt fő, a csészéjében cukrot éget hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínű lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi; közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik először, de azután behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a petrezselymet. Mindenikből szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá, azután pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez kenyérre kenve. Én és Dezső mindenből eszünk sorba. Anyikától kérünk, ő mindent ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek – akkor ő megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.
