Vörösmarty Mihály (A Vörösmarty Mihály c. diafilm részlete)

VÖRÖSMARTY MIHÁLY (Pusztanyék [Kápolnásnyék], 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.): költő, drámaíró.

A székesfehérvári cisztercieknél és a pesti piaristáknál tanult. 1817-től a pesti egyetem hallgatója, 1824-ben ügyvédi vizsgát tett. Családja nehéz anyagi helyzete miatt 1818-tól Perczel Sándor három fiát (köztük Perczel Móricot) nevelte. Reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Már fehérvári diák korában verselt. 1823-tól honfoglalási eposzán, a Zalán futásán dolgozott, amely 1825-ben jelent meg. Az Aurora munkatársa, Kisfaludy Károly körének tagja lett. Nevelői állásának megszűnte után válságos anyagi helyzetbe került, de a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjeként megélhetést talált. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává választották. Mint bíráló és nyelvész tevékenykedett a Magyar Tudós Társaságban és a Kisfaludy Társaságban (helyesírási szabályzat, szótár, nyelvtan). 1837–1843 között az Athenaeum szerkesztője volt Bajzával és Toldyval. Szerepet vállalt a politikai küzdelmekben is, kapcsolatban állt Széchenyivel, Kossuthtal, Wesselényivel. 1840-ben négy kötetben adta ki Újabb munkáit. Megismerkedett a 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurával, 1843-ban feleségül vette. 1842-től a Nemzeti Kör elnöke, e minőségében a kezdő Petőfit támogatta. 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke. 1848. március 15-ét Szabad sajtó című versével üdvözölte; az első népképviseleti országgyűlés tagja lett. A szabadságharcot költeménnyel (Harci dal) és cikkekkel szolgálta. A kormányt elkísérte Debrecenbe, Szegedre és Aradra, a detronizáció után a kegyelmi szék bírája. Világos után bujdosott, majd jelentkezett a hatóságnál; egy jóindulatú hivatalnok közbelépésére fölmentették. 1850-től családjával földbérlőként élt vidéken, anyagi gondok közt, betegeskedve, lelkileg összetörve. 1855 őszén temetése országos gyászünnep és tiltakozás volt az önkényuralom ellen.

A Zalán futását követő kisebb eposzaiban Vörösmarty egyrészt a nemzeti múltat elevenítette fel (Cserhalom, 1825; Eger, 1827); másrészt tündérvilágban játszódó történeteket adott elő (Tündérvölgy, 1825; A Délsziget, 1826).

Lírája a 20-as években jelentős alkotásokkal bővült (Utóhang Cserhalomhoz; Börzsönyben; A magyar költő); új színt hoztak népdalai (A gyászkendő, Haj, száj, szem) és balladái (Szilágyi és Hajmási; A búvár Kund; Toldi). Tündérezés, mese, filozófia, népiesség, képekben gazdag nyelv, sokszínű verselés egyesül Csongor és Tünde című drámai költeményében (1830). Az 1830-as, 1840-es években Vörösmarty Mihály költészetében a líra és a dráma uralkodott. Epigrammái történelmi emlékeket idéznek fel (Mohács; Zrínyi a költő; A nándori toronyőr), és hirdetik a „haza s emberiség” egységét (Pázmán). A reformkor törekvéseit támogatta a letiport lengyelekkel együtt érző (A hontalan; Az élő szobor) és az előkelő nők magyartalanságát ostorozó verseivel (A magyartalan hölgyhöz; Az úri hölgyhöz), valamint szatíráival (Az unalomhoz; Mit csinálunk?; A sors és a magyar ember; Országháza).

Hazafias lírájából kiemelkedik a Szózat (1836) a haza iránti rendületlen hűségre való buzdításával, a nemzeti történelem dicsőséges és tragikus mozzanatainak felidézésével, a jobb jövő kiérdemelt eljövetelének hirdetésével, de egyúttal a nemzeti tragédia lehetőségének felvillantásával is. A Liszt Ferenchez írt óda (1840) romantikus képekkel hirdeti a reformkori reményeket. A Honszeretet (1843) és a Jóslat (1847) int is: a nemzeti egységet az elnyomott nép felszabadításával kell megvalósítani. Az egyetemes emberi sors történetfilozófiai megközelítése érvényesül A Guttenberg albumba írt epigrammában (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844) és Az emberek (1846) című költeményeiben. A Gondolatok a könyvtárban a haladás kérdését veti fel: a vívódó költő pesszimista végkövetkeztetésre jut, mégis vállalja a küzdést: Az emberek keserű áttekintés a jelképekbe tömörített történelemről.

Szerelmi líráját előbb homályos élmények (Idához, Késő vágy, Éj és csillag), 1842-től a Csajághy Laura iránti szerelem ihlették (A szomjú; Laurához). A Laura-versekből kiemelkedik a romantikus képalkotással és ellentételezéssel felépített Ábránd és A merengőhöz, amely élettapasztalatokból fakadó bölcsességet sugalmaz.

Kitűnő Shakespeare-fordításokat készített (Julius Caesar, 1839; Lear király, 1854).

Utolsó éveinek kevés lírai alkotása közül kiemelkedik az Előszó (1850) és A vén cigány (1854).

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Horváth Károly szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)