Az itt bemutatásra kerülő egyik író – Hajnóczy Péter – majdnem tételszerű világossággal beszél Véradó című novellájában az új nemzedéki életélmény létezési és szemléleti normájáról. A novella főhőse, egy mészáros, fölfedezi magában, hogy szervezete kifogyhatatlan bőséggel termeli az életmentő vért, melyet olyannak érez magában, mint a szeretet túláradását – s csak akkor könnyebbül meg, ha ezt valamiképp elfogadják tőle. S önként és díjazás nélkül felajánlja testét a hivatalos szerveknek, a világnak, hogy használják, mint egy vérkutat. A világ és társadalom veszélyes támadásnak könyveli el a mészáros önzetlenségét – ugyanis mi lesz így a feleslegessé vált véradókkal s magával az apparátussal és tisztségviselőivel? Munkájuk és áldozatvállalásuk fulladjon nevetségbe, társadalmi és erkölcsi hasznosságuk alól csússzon ki a talaj? A világ felkészületlen a szeretet ilyen túláradására; s minthogy tárolni se tudják a kifogyhatatlanul ömlő vért, az önkéntes ajándék a lefolyóba ömlik. A novella kicsengése morbidan keserű, de a nosztalgia és felismerés egyértelmű: csak az őszinteség, a manipulálatlan önátadás és szókimondás teremthet méltó értékeket, s utalhat a bürokráciával és ideológiával kivégzett igazságra. Fordított példázattal, Kafka Éhezőművész-e ugyanerről beszél. Az „adni” és a „nem elvenni” egybehangzó moráljáról van szó, a létezési imperializmus kritikájáról. S ez nem látszik rossz útnak, hogy az irodalmak ne csak abba avassanak be, ami megkülönböztet, hanem a dolgok „eucharisticá-jába” is.

Körülbelül két hónap telt el, míg a szakorvosi vizsgálatok alapján minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a mészáros szinte beláthatatlan mennyiségű vértartalékkal rendelkezik, „valóságos vérkúttal!”, egy fővárosi professzor szavait idézve; az eddig ismeretlen betegség okát kinyomozni nem tudták, és mivel a mészáros – természetesen a mértéket egyedül az ő különös és elképesztő teljesítőképességéhez szabhatták – ez alatt a két hónap alatt nem adott annyi vért, amely mennyiségben meghaladta és áthágta volna a józan értelem számára bizonyos önnyugtató könyörületességgel elfogadható határokat, tudomásul vették az „eleven vérkút” váratlan felbukkanását és működését.

Ami a mészáros efféle zavaros kijelentéseit illeti: „a vérkutat a szerelem utáni vágy termeli, valamint a bűn, hogy ez idáig nem szeretett; szerelméért nem követel a szeretett lánytól semmit, legkevésbé azt, hogy vérét, amelyet a szűkölködő emberiség javára és hasznára ajánl fel, fizetőeszköznek tekintsék, holmi előlegnek a viszontszerelem megvásárlására”, tehát ezek és az ezekhez hasonló kijelentések szakorvosok véleménye szerint az „egyelőre nem teljes bizonyossággal megállapítható kórisme” okozta idegrendszeri zavarok velejáróinak tekintendők.

„Győzelemről győzelemre”, olvasta egy magányos feliraton; a gépjavító mechanikában jelentkezett a művezetőnél, a munkások nem néztek rá, ő sem nézett körül; a rozsdás műhelyajtóból kiszaladt az udvarra, ki a gyárból, ma kellett mennie véradásra, a város másik végébe. Szeretett ide jönni, a Vérellátó Szolgálathoz, az orvosok kedvesek voltak, udvariasak, a közvetlen világra itt is csak a feliratok utaltak – „példaképeink a hős szovjet véradók” –, egyébként az egészben volt valami valóságfeletti, elvont, valami steril szépség, amihez hozzátartozott a halk hang, a fehér köpeny, a kórház előtt sarjadó fű s az, hogy vérvétel után mindig friss zsemlét adtak, és meleg italt. A szokásos két és fél deci vér helyett most három decit vettek, hatvan forintot fizettek érte, annyit, mint a filmesek az egész éjjel tartó felvételért; Romola kezet fogott az orvossal, és igyekezett vissza, a gyárba; a filmet is ma fogják bemutatni.