Felejthetetlen nyári napokat töltöttünk el a Ferencvárosi pályaudvaron és a Rákos-rendezőn. A vasutasok olykor a legdurvább formában megkergettek, de ilyenkor mi másutt visszaszöktünk. A különböző rendeltetésű és irányú vágányok, a váltók, a mozdonyforgatók és jelzőberendezések eleven és pontosan átlátható rendszerként élnek a fejemben. Ismereteimet nem kis részben annak köszönhetem, hogy a pályamunkások és a vasutasok között elég nagy volt a szociális feszültség. Ha ugyanis sikerült egy pályafenntartó brigád közelébe kerülnünk, akkor egész napra nyert ügyünk volt. Ittuk vízzel fölhigított borukat, ettük kenyerüket, szalonnájukat, és élveztük azt a tartózkodó szeretettől áthatott atyai pártfogást, amivel ezek az általában középkorú, családjuktól távol élő, majdhogynem süketnémának tetsző férfiak körülvettek bennünket. Ha munkafelügyelők jöttek, vagy valamilyen mérnökcsoport, akkor legföljebb morogtak, hogy gyerekeket tán mégse kéne emberek a munkahelyre hozni. Rajtunk kívül talán csak a hivatásos bűnözők tudják, hogy milyen egyszerű egy teherpályaudvaron szabadon mozogni. Az irányítók szorgos, célszerűen haladó hangyákat látnak a toronyból. Se a hangyák számát, se a hangyák színét vagy méretét nem ellenőrzik. És nyugodtan ki lehet válni a bolyból. El kell kerülni a váltóőrök bódéinak közelségét, a lődörgésre utaló elengedett mozgásokat és a pályafelügyelőkkel való véletlenszerű találkozást.

Ha meg akarja tanulni a vasutat, Ferencvárosban kell kezdenie. A Fradi az ország legnagyobb pályaudvara; ha leállna, megbénul az egész magyar vasút Záhonytól Hegyeshalomig.

Nagyapám, miközben napszámosból mozdonyfűtővé küzdötte föl magát, vagyis igazi vasutas lett, ami számára rang volt, nem is akármilyen, alighanem elnyerte valamelyik főnöke bizalmát, vagy egyszerűen beépült a vasút bonyolult hierarchiájába. Az Államvasút nagy úr volt az országban, szinte külön birodalom; saját egyenruhával, rendfokozatokkal, törvényekkel.

Még így is földtelen a lakosság ötven százaléka. A vasúti munka élteti csak a községet. A földtelenek és törpebirtokosok egyszerűbb munkát kapnak a vasútnál. Vonalmunkások, fékezők, kocsirendezők. Azelőtt a vasútnál is többen jutottak munkához. Lassankint a vasútnál is érezhető a magyarok kiszorulása. De az, aki a vasútnál van, jól megél. A vasutasok igyekeznek is félretenni, és földet vesznek, mert még mindig a földben bíznak a legjobban.

Ha az ember arra gondol, hogy a vasút minden emberi kapcsolat egyik legfontosabb jelképe és segítő eszköze, és hogy ezt a vidéket, de Zalát is a vasút emelte ki a középkorból, elfogja a szomorúság, és valami végső pusztulás érzése.

– A túloldalt is megszűnt a vasút – mondja egy öreg vasutas, aki kaszálgat az egykori töltésoldalban. – Most odaát is autóbusz jár, de nem engedik rá a töltésre, és a bazaltot sem vitték el, mert hátha még szükség lesz rá. Ez fontos vonal lehetne, ha rendbe hoznák, a legrövidebb úton kötné össze Pozsonyt Zágrábbal.

Én a vasútnál ezerhatszáz forintot kerestem, nyolc évig vesztegeltem egy fizetési osztályban, az utolsó évben emeltek harminc, és aztán újra hetven forintot, de azt már nem sokáig élveztem. Negyven évet és százhúsz napot igazoltak a nyugdíjnál, csak most érzem, hogy mekkora strapa volt, egy fél év nyugdíj alatt tíz kilót híztam.

Mi hamar meguntuk, és elindultunk a rönktér felé. Ott lebzseltünk az iparvasút vágányai mellett. Hammer úr, a mozdonyvezető, befűtött mozdonyát törülgette. A kicsi, tölcsér alakú kémény körül csípős füst terjengett, fával fűtötték. Nagy tuskók égtek a kazán alatt. Mozdonyt fával – elég kiábrándító. De egy ilyen kisvasút, az mégis komoly valami. Hammer úr oda-odapislantott ránk, s miközben tovább törülgette a fényes, olajos mozdonyát, megkérdezte, akarjuk-e, hagy kivigyen a Rabla alá, az iparvasút végébe. Egy szép kirándulás a kisvasúttal. Fel is ültünk hamar a mozdonyt követő nyitott vagonra, és egy kicsit még csodálkoztunk, hogy csak a Hammer úr mozdonya és ez, amin mi ültünk, gördült ki a rönktérről. Hammer úr még hátraszólt, kapaszkodjunk jól a támasztócövekekbe, mert az ő vonata jobban ráz, mint egy szekér. Aztán bekanyarodtunk egy meleg, telékiaszagú lomberdőbe. A szekérút hamar fölfutott a hegyoldalra, még csak egy ösvény sem kanyargott a töltés alatt. Ebben a meleg, szellőtlen lomberdőben dohogott egy órán át a vonat, amíg végre egy lapos szikla tövébe érkeztünk. Innen végre kiláthattunk a hatalmas szürke irtásokra, amelyek a magaslatok felé húzódtak.

Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.

Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.

Egy távolba eső őszi nap éjszakáján, messze-messze már a mostani lázas óráktól, a papírra vetés folyamatos jelen idejétől, midőn asztalom mellett a rádió hisztérikusan ismételgeti, hogy újra kitört a háború, a béke túlsó partjának szépséges ködében tehát, szemben a véresen ijesztő innensővel, nos, akkor, ama szeptember végi éjjelen vonatom, a Ulaanbaatarból Beijingbe tartó orosz szerelvény, a maga hétvagonnyi tiltott kereskedelmet folytató mongol és lengyel ügynökével, valamint egy külön kocsiban velem együtt huszonnégy, sorsának rejtett módosítását tervező utassal, a Góbi sivatagra borult teljes sötétségből begördült a Dzamyn Üüd-i állomásra. Csikorogtak a fékek, fölriadtak az alvók, a mozdony egyetlen hosszú sóhajtással fújta ki oldalán a gőzt, s noha tudtuk, a sivatag a térképek szerint még végtelennek tűnő kilométereken át folytatódni fog, azt is éreztük mindannyian, hogy a mi számunkra viszont, bennünk, valahol itt Dzamyn Üüdnél, véget ér. Talán, emelkedett a helyesbítő hangsúly, s rezgett aztán ünnepélyesen, tényleg véget ér, talán, úszott át a szóban egy döntő nyomaték az aggodalomról a bizakodásra, ez lesz az a pont, ahol fellélegezhetünk, sőt amikor a fülsiketítő fékcsikorgás előcsalt bennünket a fülkékből, és a magunk támasztotta hirtelen tolongásban végre mindenki megtalálta a helyét a folyosóablakoknál, a hangsúly emez eltolódásában már az a meggyőződés is benne volt, hogy mélyebbre nem, mélyebbre úgysem lehetne, innen már, kezdtük betűzgetni az állomás feliratát, egész biztosan csak kifelé vezethet út. Camin Uud, olvastam össze a cirill betűket. Zhamen Aid, kiáltotta be mellettem valaki egy fülkeajtón. Tzam Ude, hallatszott távolabbról is. Általános volt a megkönnyebbülés.