| ||||||||||||||
VAJDA JÁNOS (Pest, 1827. május 7.– Bp., 1897. január 17.): költő, író, publicista.
Gyermekkorát a mindig idillinek látott váli erdészházban töltötte, ahol apja, Vajda Endre az Ürményi-család birtokán főerdész volt. Székesfehérvárott és Pesten járt gimnáziumba. Pesten Vajda Péternél, a neves írónál, rokonánál lakott. Diákkorától írt verseket, eszményképe Petőfi volt. 1845-ben vándorszínésznek állt, de tizennégy hónap után csalódottan visszatért Válra. Rövid ideig nevelő volt, majd apja beajánlotta gazdatiszti gyakornoknak Alcsútra, a mintagazdaságba. 1847-től tisztviselőként dolgozott Pesten, ahol a Pilvax asztaltársaságának nagytehetségű fiatal írói, költői befogadták maguk közé. Így 1848. március 15-én Vajda János az események egyik vezéralakja, majd a szabadságharc idején honvéd, hadnagy. Világos után bujdosott, később büntetésül besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe. Szolgált Stájerországban, Krajnában, Olaszországban. 1850. november 17-én tért haza. Az osztrák földbecslési hivatalnál talált állást, járta az országot. 1853–54 táján Budán újságírói munkából élt. Megismerte lakásadójának lányát, Kratochwill Zsuzsannát (Georginát), a Gina-versek ihletőjét. A rendkívüli szépség visszautasította a költő közeledését, és rövidesen Bécsbe költözött, ahol egy Esterházy kedveseként, gazdagon élt. Később feleségül ment egy cirkusz igazgatójához és Oroszi Véghelyi Georgina néven mint műlovarnő lépett fel, járta a világot, sikert aratott. Végül magányosan, elszegényedve halt meg. Kettejük kapcsolata rövid ideig tartott, mégis a költő egész életére, műveire kihatott. Vajda János az 1850-es években egyre növekvő szerepet játszott az irodalmi életben. 1855-ben munkatársa, kíméletlen kritikusa a Magyar Sajtónak, majd a Nővilág szerkesztője, 1861-től a Csatár szerkesztője. A Bach-rendszer bukása után fellendülő nemzeti mozgalmak szenvedélyes résztvevője. 1862-ben két röpiratot adott ki Lipcsében, Aristides álnéven (Önbírálat, Polgárosodás).Eszméivel, hangvételével kihívta maga ellen a kor politikai, irodalmi uralkodó köreinek felháborodását. Ezt fokozta, hogy az 1863-ban Jókaitól átvett Magyar Sajtóban újra a nyilvánosság elé tárta kritikai gondolatait. Ifjú híveivel (Zilahy Károly, Bajza Jenő stb.) szembefordult az irodalmi Deák-párttal, az Akadémia, Kisfaludy Társaság, kiadók és a szellemi élet egyéb hivatalos intézményeinek vezetőivel (Arany, Gyulai, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc és mások). Egyre jobban elszigetelődött. Magánéletében egymást követték a tragikus fordulatok: szülei szörnyethaltak, egészsége is megrendült, állás nélkül maradt. Segítséget kért az Írói Segélyegylettől, de Gyulai visszautasította. Vajda János arra kényszerült, hogy Bécsben keressen megélhetést. 1864. szeptember–1865. október között Bécsben élt, és névtelenül írt a Sürgöny, A Hon és a Bécsi Híradó című lapoknak. Ez a száműzetés, ezek a sorscsapások mintegy kettéválasztották életét. Az addig bizakodó, csatározó, harcias költő és közíró komor, magányos, visszahúzódó különccé vált. Folytatta ugyan publicisztikai tevékenységét, de ennek nem volt közéleti súlya. A Magyar Újság munkatársa lett, majd a Vasárnapi Újságnak dolgozott. Lapszerkesztői kísérlete sikertelen maradt, Szózat című politikai hetilapja 1874-ben hónapokig élt csak. 1880 novemberében feleségül vette a nála harminchárom évvel fiatalabb Bartos Rózát. Csupán két évig éltek együtt. Ettől fogva magányosan élt, szegénységtől rettegve, meg nem értett költőként. Hosszú betegeskedés után halt meg. Keserűségének egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, elvonták a lírától, s hogy verseit értetlenség, közöny fogadta.
Közéleti, s még erőteljesebben szerelmi, természeti, filozófiai költészete élesen eltér korának uralkodó ízlésétől. A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy líráját; az egzaltációig merészkedett, álmokat, látomásokat festett. Feltárja útkeresését a keresztény, pozitivista, materialista, panteista felfogások között, s mindezeken túllépve, vívódva végző kételyeivel. Nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak, aki vállalta a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást, nagyarányúságot. A romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy egyéni világa már a szimbolizmus előfutárának bizonyult. Ady joggal látta benne elődjét.
|
|
Vajda János: Egy honvéd
naplójából
|
E szónoklatnak s hatásának tanúja voltam. Petőfi, Vasvári s több ily népvezéri egyéniség közt a képviselőház baloldalán (a redut teremben) jó helyre vergődtem. Kossuth éppen súlyos betegségből lábadt föl, s oly gyönge volt, hogy úgy vezeték föl barátai az ülésterembe. Híre volt, hogy beszélni fog, ha „bír”. Hosszabb s nagyobbszerű szónoklatra részéről senki sem volt elkészülve.
A betegség igen észrevehető nyomaival arcán s alakján, halványan lépett a szószékre. Az ember szinte féltette és mondani szerette volna neki: „Ne erőltesd s kíméld magad; várj, míg helyreállsz, hisz téged senki sem pótol.”
Ő valóban igen gyönge, halk hangon kezdé beszédét, engedelmet kérve a hallgatóságtól, hogy hangosabban nem bír szólni; de oly csönd volt a teremben, hogy még susogó hangját is meg lehete hallani.
A haza állapotának föstésén kezdette, előadván, hogy kívülről nincs mit remélnünk, s magunkon magunknak kell segítenünk. Ezalatt a hangja mindegyre erősbült, mozdulatai élénkültek, s úgy tetszék, mintha a lelkesedés előbbi egész erejét visszaadná.
|
Vajda János jelmondata
|
|
|
|
|
|
|
Gárdonyi Géza: Vajda János
|
Vajda János albérlője
Valami mérnökféle kedves úriember járt egyszer nálam, - van már vagy tíz éve. A nevét, bizony sajnálom, elfeledtem. De a beszélgetésünkben elmondta, hogyan ismerkedett meg Vajda Jánossal?
Azt nem felejtettem el.
Papirosra azonban mégse tettem a történetét. Semmiségnek gondoltam, afféle szappanbuboréknak, amely egy percre gyönyörködtet s mingyárt vége is.
Hanem a napokban olvastam az angol Böklnek a dicséretét, hogy a histórikusokat ő szoktatta el az anekdótázástól. Hát, - mint Eötvös Károly mondaná, - derék ember volt, okos ember volt az a Bökl, de ebben mégis hibázott.
Merthiszen igaz, hogy merőben anekdótákból nem való történelmet írni, de maradjanak meg azért ma anekdóták is. A kalács is jobbízű, ha itt-ott mazsola is van benne. Meg aztán a történelemben a legkisebb anekdóta is úgy világosít, mint a fényvetítő-gépek.
Az irodalom történetében is.
Eszembe jutott az a kicsiség is Vajda Jánosról. Mennyivel jobban elém-hozza azt a zord poétát, mint azok a szélesen tudományos értekezések.
Íme, ahogyan elmondta:
|
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és
kora
|
Az ifjúság most már magára marad, de a jelenet mindjobban fölveszi a káosz jellegét. Már egymás szavát se értik. Vasvári a stilétás botjával hadonász és fenyegeti a gyávákat. Az óramutató az éjfél felé közeleg, néhányan távozni készülnek, Jókai is.
– Aludjunk rá egyet – mondja.
– Ne aludjunk „Marci” – mennydörgi Petőfi. – Határozzunk előbb!
Vajda János az ajtóhoz rohan és becsukja:
– Uraim, addig innen ki nem mennek, míg nem határoznak!
Ez döntött. Az ifjúság vezetői most már hamarosan s egyetértőleg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetést rendeznek s a tizenkét pontot, amennyire lehet, mindjárt életbe léptetik. Semmi körülmények közt nem tágítanak, sőt ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |